Isten nem csúfoltatik meg – Szerződés a sírásóval

Tompán búg a gyászharang. A falu főutcáján lassú menet halad a temető felé. Elöl csengő gyermekhangok valami keserves siratót énekelnek. Fiatal, erőteljes ember volt az elhunyt, akit most a koporsóban visznek. Gusztávnak élete virágában, ereje teljében kellett ezt a szép világot itt hagynia.

A könyörtelen és váratlan halál, amely az ifjút a betegség minden előjele nélkül elragadta, őszinte részvétet és szomorúságot ébresztett a falu lakóiban, különösen hogy az előző hetekben a helység három másik fiatalját, Gusztáv barátait kellett sírba helyezni. Ők ugyanilyen titokzatos módon kapták az elszólítást az ideigvalóságból.

Szomorú és megrendítő a történet, amit a helybeli sírásó a temetés után az újonnan érkezett lelkésznek elbeszélt:

„Tavaly történt, vagy három héttel a karácsony előtt, hogy valami hivatalos dolgom akadt a vendéglősnél. Az ivóban rendeztük el a dolgot, és már éppen menni akartam, amikor észrevettem a sarokban öt fiatalt egy asztal körül, akik úgy látszik egész idő alatt rólam beszéltek. Odaintettek magukhoz, és kijelentették, hogy ők is szeretnének egy üzleti ügyet velem megtárgyalni.

Józsi volt az egyik, aki elsőnek hunyt el a közelmúltban temetett négy közül. Sírja az újonnan megkezdett sor legelején van. Józsi ott akkor elém tett egy frissen készített iratot: „Alulírottak ezennel késznek nyilatkozunk a következő év folyamán sírásó úrnál megjelenni temetés céljából.” Harsány hahota követte Józsi felolvasását. Én azonban figyelmeztetően felemeltem az ujjamat, és intettem őket, hogy hagyják el az ilyen butaságot, mert ez veszélyes dolog, istenkáromlás. De ők azt felelték: Egyszer ki kell valami módon próbálni, hogy Isten valóban létezik-e. Közben egyik a másik után írta alá a lapot, és amikor végeztek vele, Péter ezt a sörös hangulatban született dokumentumot bedugta a zsebembe. Úgy láttam, semmit sem tehetek a bolondozásuk ellen, csóváltam a fejemet, és a visszamaradottak haszontalan, tréfás megjegyzéseitől kísérve távoztam.”

A sírásó, aki a temető előtti padon ült a lelkésszel, kis szünetet tartott elbeszélésében, majd folytatta:

„Már majdnem elfelejtettem az esetet, de egy napon végigfutott a hír a falun, hogy Józsi meghalt. Nehéz szívvel ástam meg a sírját. Amikor nem sokkal utána János is elköltözött az élők sorából, eleinte magam is vonakodtam a csúnya kocsmai tréfát a két halálesettel kapcsolatba hozni. De mire Pétert is eltemettük, már tudtam, hogy Isten elkezdett válaszolni. Néhány nappal Péter temetése után találkoztam Gusztávval. Barátságosan a vállára tettem a kezem, mélyen a szemébe néztem és megkérdeztem: „Gusztáv, és ha Isten téged is elszólít?” A fiú azonban nevetve, bár kissé bizonytalanul elnézett fölöttem, és továbbment. Most már ő is ott fekszik a többiekkel.”

A vén sírásó elhallgatott. Közben leszállt az alkony a halottak nyugvóhelyére. Hűvös esti szél himbálta a fák ágait. Az öreg lassan, fáradtan felemelkedett. – A következő, akit odaát el kell temetnünk, nyilván Ferenc lesz. Isten állja a szavát: „Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg!” (Galata 6:7)

A lelkész mélyen megrendülve hallgatta az öregember elbeszélését. Ő is felállt, kezet nyújtott a sírásónak, és ünnepélyesen megszólalt: „Bizony, elpusztulnak azok, akik eltávolodnak tőled. Kiirtod mindazokat, akik elhagynak téged! Nem talál otthonra nálad a gonosz” (Zsoltárok 73:27, 5:5).

Gusztáv temetése után eltelt néhány hónap. A völgyben elvirított a nyár, bevonult az ősz, és tarka színpompába öltöztette az erdős dombhátat. A falut csendes békesség takarta. A lelkész dolgozószobájában ült vasárnapi prédikációja fölé hajolva. Még egyszer végiggondolta, amit másnap a gyülekezetének mondani akart. Egy idő múlva félretette a kéziratot, odalépett a nyitott ablakhoz, és kitekintett az ősz csodálatos színeire.

S akkor a közeli toronyban megszólalt a lélekharang. A lelkész felfigyelt, és mélyet sóhajtott, mert megsejtette, kinek a halálát adja tudtul ez a harangszó. Csendben az ablakhoz támaszkodott, összekulcsolta a kezét és úgy suttogta: „Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg. Mert, amit vet az ember, azt fogja aratni is!”

Három nap múlva, röviddel a csúfos szerződés idejének lejárta előtt temetőbe vitték Ferencet is, és odahelyezték meghalt barátai mellé.

Megjegyzés: Ezt a történetet, egyesek kérésére válaszolva, néhány évvel ezelőtt Lichtenfeld/Franken lelkésze és polgármestere hivatalos pecséttel megerősítette.