A vallásos filmek veszélye

A.W. Tozer

Amikor Isten elmondta Mózesnek, hogyan készítse el a szent sátrat, minden részletre figyelt; majd – nehogy Mózes azt gondolja, hogy változtathat az eredeti terven – Isten figyelmeztette: „ Vigyázz, hogy arra a formára csináld, amely a hegyen mutattatott néked” (2Móz 25,40). Isten volt az építész, nem pedig Mózes. A terv elkészítése Isten felségjoga volt. Senki se merjen azon egy hajszálnyit is változtatni!

Az újszövetségi Gyülekezet is minta alapján építtetik. Nemcsak az elvek, hanem a módszerek is Istentől valók. A hitelvek szavak segítségével világosan ki vannak jelentve. Néhány módszerről, melyet a korai újszövetségi Gyülekezet követett, egyértelmű rendelkezés szólt; másokat Isten külön engedélyével használhattak, amit nyilvánvalóan a Szent Szellem parancsolt meg az apostoloknak. A lényeg az, hogy amikor az újszövetségi kánon lezárult, akkor a korszakra vonatkozó terv is befejeződött. Azóta Isten nem tett hozzá semmit.

Ha eltérünk Isten kijelentett tervétől, azt vesztünkre tesszük. Minden eltérésnek két következménye van: egy azonnali és egy hosszú távú. Az azonnali következmény az egyént és a hozzá közel lévőket érinti. A hosszú távú következmény a jövőbe nyúlik határozatlan időkig, és olyan messzire is terjedhet, hogy rossz irányba befolyásolhatja Isten egész Gyülekezetét a földön.

Az a kísértés, hogy „új” dolgokat vezessenek be Isten munkájába, mindig is túl erősnek bizonyult némelyek számára ahhoz, hogy ellenálljanak neki. A Gyülekezet kimondhatatlan kárt szenvedett azon jó szándékú, de félrevezetett emberek kezei alatt, akik úgy érezték, hogy többet tudnak Isten munkájának végzéséről, mint Krisztus és az Ő apostolai. Egy hosszú tehervonat sem lenne elegendő ahhoz, hogy elszállítsa azokat a vallásos kacatokat, amiket azzal a reménnyel hoztak be a Gyülekezetbe, hogy javítanak az eredeti mintán. Ezek mind olyan dolgok, amik valós akadályok az Igazság terjedésének útjában, és amik annyira megváltoztatták a megtervezett mennyei mintát, hogy az apostolok, ha most visszatérnének a földre, alig ismernék fel a torz eredményt.

A mi Urunk, míg a földön volt megtisztította a templomot. Az évszázadok során Isten Gyülekezetében is szükség volt időnként ilyen tisztogatásokra. Biztos, hogy minden nemzedékben van egy ambiciózus amatőr, aki előhozakodik valami csillogó eszközzel, és annak használatára buzdítja az oltár előtt szolgáló papokat. Az, hogy a Szentírás nem támasztja ezt alá, úgy tűnik, egyáltalán nem zavarja. Mindenképpen behozzák, és a hithű vallás nevében jelenik meg. Hamarosan a keresztyének gondolataiban egyenlő lesz mindennel, ami jó és szent. Később – természetesen – az eszköz támadása az Igazság támadását jelenti. Ez egy régi, jól ismert technika, amit oly gyakran és olyan régóta alkalmaznak e tévelygés követői, hogy csodálkozom, Isten gyermekeit hogyan tudják még mindig rászedni.

Mi, evangéliumi hívők, meglehetősen visszás helyzetben vagyunk: kritizáljuk a római katolikus egyházat nem igei eszközeinek túlsúlya miatt, és ugyanakkor megtűrünk gyülekezeteinkben egy temérdek vallásos kacatot, melyek épp oly rosszak, mint a szentelt víz vagy a szent ostya. Az eretnek módszer épp oly halálos lehet, mint az eretnek üzenet. A régi protestantizmust régen kioltotta egy nem igei ostobaság. Ha mi, az evangéliumi gyülekezetekből valók, nem ébredünk fel hamarosan, akkor biztos, hogy ugyanígy meg fogunk halni.

Az elmúlt néhány év alatt egy új módszert találtak ki a szellemi tudás átadására. Hogy még pontosabb legyek, ez egyáltalán nem új, hanem már bizonyos ideje létező eszköz átvétele, olyan eszközé, melynek eredete és háttere nem a Gyülekezethez, hanem a világhoz tartozik. Néhányan a Gyülekezetből ráborították palástjukat, „igével áldották meg”, és most megpróbálják megmutatni, hogy ez Isten ajándéka a mai időkre. De akármilyen ékesszóló is az előadó, ez egy jogtalan hozzáadás, és soha sem volt része a hegyen felfedett mintának.

Természetesen a vallásos filmekre gondolok.

Magával a mozgóképpel nincs bajom. Ez csupán egy mechanikus találmány, ami lényegében erkölcs nélküli; nem jó, de nem is rossz, semleges. Ugyanez a helyzet minden más fizikai tárggyal és döntési képességgel nem rendelkező teremtménnyel. Hogy az ilyen hasznos, vagy káros, teljesen attól függ, hogy ki használja és mire. Nem kapcsolódik hozzá erkölcsi érték, ha nincs szabad választás. A bűn és az igazság az akaratban rejlik. A mozgókép ugyanabba a kategóriába esik, mint az autó, az írógép (ma a számítógép – a lektor megj.) vagy a rádió: hatékony eszköz a jóra vagy a gonoszra, attól függően, hogyan használják.

A természettudomány tényeinek oktatásában hasznos a mozgókép. Az iskolák a gyerekek tisztálkodási szokásainak kialakításában is sikeresen alkalmazták. A hadseregben a kiképzés felgyorsítására használták a háború alatt. Hogy ezek valóban jó szolgálatot tettek a maguk szűk területén, azt minden további nélkül elismerem.

Ezzel szemben megáll az a tény, hogy gonosz kezekben lévő mozgókép milliók erkölcsi romlását okozta. Senki sem tagadja, aki felelősségteljes felnőttnek tartja magát, hogy a szexualitással és bűnténnyel teli filmek kimondhatatlan kárt okoztak nemzedékünk fiataljainak életében. Nem magával az eszközzel van a baj, hanem azoknak gonosz szándékával, akik saját önző céljaikra használják.

Meg vagyok győződve, hogy a modern vallásos film egy semleges eszközzel való visszaélés példája. Megcáfolhatatlan érvek szólnak e mellett, és kész vagyok ezeket elmondani.

A félreértések elkerülése végett hadd magyarázzam el előbb, hogy mit értek és mit nem vallásos filmen. Nem a misszionáriusok filmjeit, vagy az úti beszámolókat értem ezen, amelyek célja, hogy felhívja a figyelmet a világ egyik vagy másik nagy szolgálati területére. Ez nem tartozik a témánkba, és itt egyáltalán nem esik majd szó ezekről.

Vallásos filmen azt a mozgóképet értem, ami a szellemi témákat drámai módon próbálja tárgyalni. Vannak olyanok, melyek valamelyik eredetileg hollywoodi előadás nyílt utánzatai (ahogy ezt a támogatói még csak nem is tagadják), de meg kell, hogy mondjam, ezek jóval a minta színvonala alatt vannak, legtöbbször esetlen amatőr, művészi szempontból reménytelenül és szánalmasan rossz műsorok.

Ezek a filmek úgy készülnek, hogy egy vallásos történetet játszanak el a kamera előtt. Vegyük például a tékozló fiú ismert, gyönyörű történetét. Ebből úgy lenne film, hogy az elbeszélés lenne a forgatókönyv. Díszleteket állítanának fel, színészek vállalnák az apa, a tékozló fiú, az idősebb fiú, stb. szerepét. Lenne cselekmény, képsor és drámai kibontakozás, mint az átlagos könnyfakasztó történetekben, amiket a Fő utca filmszínházában játszanak ezernyi amerikai város egyikében. Eljátsszák a történetet, felveszik filmszalagra és elviszik az ország különböző helyeire, hogy levetítsék azoknak, akik látni akarják.

Az „istentisztelet”, ahol egy ilyen filmet levetítenek, olyannak tűnne, mint bármilyen szokásos istentiszteleti alkalom, amíg Isten Igéjének hirdetésére nem kerül sor. Majd kialudnának a fények, és elindulna a film. Az „igeüzenet” ebből a filmből állna. Ami a film után következik, az természetesen a körülményekkel változhat, de gyakran egy hívogató éneket énekelnek, majd egy finom felszólítás következik, hogy a vétkező bűnösök térjenek vissza Istenhez.

Mi a baj ezzel? Miért kellene bárkinek ezt ellenezni, vagy erőfeszítést tenni, hogy megakadályozza ennek alkalmazását Isten házában? A válaszom a következő:

1. Áthágja az Ige hallgatásának törvényét

A beszéd ereje Isten csodálatos ajándéka. Az ember azzal a képességével, hogy kinyithatja a száját és szavak segítségével elmondhatja társainak, hogy mi történik a gondolataiban, a Teremtő Isten egyik előjogából részesedik. Azzal a képességgel, hogy megérti a kimondott szót, az emberi elme az alacsonyabb szintű teremtmények fölé, egyedülálló helyre emelkedik. Az adomány, ami képessé teszi az embert, hogy elvont gondolatokat hangokká alakítson, a megtiszteltetés jele, mivel Isten képére teremtetett.

Az írott vagy nyomtatott szavak hangokat jelképeznek, és agyunk hallássá alakítja azokat. A hieroglifák (képírás) és ideogrammák (fogalmakat jelölő írásjelek) valójában nem képek, hanem betűk voltak, és a betűk egyezményes jelek az egyezményes gondolatok kifejezésére. Így a szavak, akár kimondva vagy írott formában, a gondolatközlés eszközei. Ez alapvetően fontos az emberi természetben, és isteni eredetünkből származik.

            Lényeges, hogy amikor Isten az embernek adta az Ő csodálatos megváltó kijelentését, akkor azt szavakba foglalta. „És szólta Isten mindezeket az igéket [szavakat]” – ez nagyon jól összefoglalja a Biblia saját elbeszélését annak keletkezéséről. „Így szólt az Úr” – ez a próféták állandóan visszatérő mondata. „A beszédek [szavak], amelyeket én szólok néktek, szellem és élet” (Ján 6,63). Majd azt is mondja: „a ki az én beszédemet [szavamat] hallja és hisz annak, a ki engem elbocsátott, örök élete van” (Ján 5,24). Pál a szavakat és a hitet egymástól elválaszthatatlanná tette: „a hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje (szava) által” (Róm 10,17). És azt is mondta­: „Mimódon hallanának pedig prédikáló nélkül?” (Róm 10,14).

Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy lássuk: a Biblia elveti a képeket és a dramaturgiát, mint az emberi léleknek hitet és életet hozó eszközeit.

Nyilvánvaló tény, hogy képpel nem lehet alapvető szellemi igazságot kifejezni. Gyakorlatilag a képek csak annyit tehetnek, hogy felidéznek a beszélt vagy írott nyelv ismert eszközén keresztül már megtanult igazságokat. A tanítást és a szavakat élő kötelék fűzi egybe, melyeket nem lehet végzetes veszteség nélkül elválasztani. Maga a Szellem, Aki a szívben csendben tanít, felhasználja a gondolatokat, melyek korábban szavak segítségével kerültek szívünkbe.

Ha emlékeztetnek arra, hogy a modern vallásos filmek „hangos” filmek, melyek felhasználják az emberi hangot, hogy fokozzák a drámai cselekményt, a válasz egyszerű. Amíg a film a szavakra támaszkodik, a képek feleslegessé válnak. A kép az, ami megkülönbözteti a filmet az igehirdetéstől. A film üzenete elsősorban a szemnek szól, csak mellékesen a fülnek. Ha az üzenet a fülnek szólna, mint a Szentírásban, akkor a képnek nem lenne értelme, és veszteség nélkül el lehetne hagyni. A szavak kifejezik mindazt, amit Isten ki akar velük fejezni, és ezt képek segítsége nélkül is meg tudják tenni.

Egy népszerű elmélet szerint az agy ötször annyi információt kap a szemen keresztül, mint a fülön. Ami a fizikai tények külső burkát illeti, talán ez megáll, de ha szellemi igazságokról van szó, akkor egy teljesen más világban vagyunk. Ebben a világban a külső szem nem igazán fontos. Isten üzenete a halló fülnek szól. Azt mondja Pál: „Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók” (2Kor 4,18). Ez kifejezi a Biblia teljes üzenetét, ami arra tanít mindet, hogy fordítsuk el tekintetünket a látható dolgokról, és szívünk szemeit szögezzük Istenre, míg tisztelettel hallgatjuk az Ő kimondott szavait.

„Közel hozzád a beszéd, a szádban és a szívedben van: azaz a hit beszéde, a melyet mi hirdetünk” (Róm 10.8). Itt van az újszövetségi minta és nem máshol, és egyetlen embernek vagy mennyei angyalnak sincs joga ezt megváltoztatni.

2. A vallásos filmek azt az ártalmas elképzelést testesítik meg, hogy a vallás az egyik, vagy lehet az egyik formája a szórakozásnak

Ez a gondolat úgy tört ránk nemrégiben, mint a dagály, és egyre több ember nyíltan tanítja, vagy hallgatólagosan elfogadja. Mivel elválaszthatatlanul kapcsolódik a tárgyalt témához, így jobb, ha bővebben szólok róla.

A gondolat, hogy a vallásnak szórakoztatónak kell lennie, radikális változásokhoz vezetett a jelen nemzedék evangéliumi képében. Nemcsak az „evangéliumi” filmeket kaptuk meg, hanem egy újfajta vallásos újságírást is. Egy új típusú vallásos magazint hoztak létre a gyülekezetbe járó emberek számára, amit elejétől a végéig el lehet olvasni erőfeszítés és gondolkodás – és haszon nélkül. A vallásos próza valóságos áradata jött be, sablonos hősnőkkel és vérszegény hősökkel, akik nem hasonlítanak senkihez, akiket valaha hátán hordott e föld. Hogy a vallás és a szórakozás örök ellentétben áll egymással, mégpedig lényegi természetükből adódóan, azt nyilvánvalóan nem tudja a vallásos szórakoztatók eme új iskolája. Erőfeszítésük, hogy „megfogják” az olvasót és egy gyors, megváltó igazságot injekciózzanak bele – míg máshol járnak a gondolatai -, nemcsak hiábavaló, de valójában nincs messze a nyílt tisztességtelenségtől sem. Reményük, hogy megtéríthetnek egy embert, míg az valami képzeletbeli hős cselekedeteivel van elfoglalva, egy katolikus misszionárius történetére emlékeztet, aki odaosont beteg emberekhez és gyerekekhez, és egy kis szentelt vizet hintett rájuk, hogy biztosítsa útjukat az arany városba.

Hiszem, hogy a felelősségteljes tanítók egyetértenek azzal, hogy bármilyen erőfeszítés, amely a szórakoztatás által akar szellemi igazságot tanítani, a legjobb esetben hiábavaló, legrosszabb esetben pedig kifejezetten káros a léleknek. De a szórakozás megbosszulja magát. A gazdasági tényezőknek mindig is fontos szerepe volt annak eldöntésében, hogy mit lehet, és mit nem lehet felajánlani a közönségnek – még a gyülekezetekben is.

A mély szellemi megtapasztalások sok tanulmányozásból, komoly imádságból és hosszas elmélkedésből származnak. Az igaz, hogy az ember puszta gondolkodás által nem találja meg Istent; az is igaz azonban, hogy az ember nem ismerheti meg Istent gyakori, tiszteletteljes gondolkodás nélkül. A vallásos filmek azzal, hogy egyenesen szívünk legfelszínesebb területéhez folyamodnak, rossz szellemi szokásokat alakítanak ki, amelyek alkalmatlanná teszik a lelket arra, hogy valódi szellemi benyomásokat fogadjon be.

A vallásos filmről néhányan tévesen azt tartják, hogy az Úr áldása van rajta, mert sokan, miután megnézték, könnyes szemmel távoztak. Ha ez Isten áldásának a bizonyítéka, akkor akár azt is mondhatnánk, hogy minden műsor, ami könnyeket csal elő, Istentől van. Akik járnak színházba, azok tudják, milyen gyakran könnyekig meghatja a közönséget azoknak a jól fizetett szórakoztatóknak az öröme és bánata, akik csókolóznak és éreznek, gyilkolnak és meghalnak, hogy a nézőket az érzelmi felindultság magas fokára juttassák. A bűnnek eladott és halálra váró férfiak és nők együttérzésből sírhatnak a kisminkelt színészekért anélkül, hogy egy kicsit is használna nekik. Az érzelmeknek volt egy gyönyörű estéje, de az akarat érintetlen maradt. A vallásos filmek biztos, hogy jókora létszámú közönséget hoznak össze, amely nem tudja megkülönböztetni a pótlékként jelen lévő együttérzést a Szent Szellem valódi munkálkodásától.

3. A vallásos filmek veszélyt jelentenek az igaz hitre, mert a színjátszást testesítik meg, ami ellentétben áll az őszinteséggel

Kétségtelen, hogy mindenkinek legdrágább kincse a saját egyéni léte: ami által önmaga és nem valaki más; amit az ember maga nem hagyhat el és meg sem oszthat mással. Akármilyen szerény helyet is foglalunk el a társadalomban, mindannyian egyedülálló teremtmények vagyunk. Minden egyes emberi lény egy új, teljes ember, akinek megvan a saját külön „énje”, ami örökre valami mássá teszi, egy egyedi emberi lénnyé. Az egyedülállóságnak ez a kiváltsága az, ami lehetővé teszi az embernek, hogy élvezze az erény minden jutalmát, és felelőssé tegye minden bűnéért. Ez az egyénisége az, ami örökké megmarad, és ami megkülönbözteti minden más teremtménytől, ami teremtetett vagy teremtetni fog.

Mivel az ember egy ilyen lény, minden erkölcsi tanító – különösen Krisztus és az Ő apostolai – az őszinteséget alapvetően fontosnak tekintik az igaz életben. Ez a szó az Újszövetség szóhasználatában arra a gyakorlatra utal, amikor a díszes edényeket a nap elé tartották, hogy megvizsgálják, tiszták-e. A nap fehér fényében minden idegen anyag azonnal láthatóvá válik. Tehát az őszinteség valódisága nagyon lényeges az emberi természetben. Őszinte ember az, akiben nincs semmi idegen – egy anyagból van -, sértetlenül megőrizte egyéniségét.

Az őszinteség minden ember számára azt jelenti, hogy összhangban marad önmagával. Krisztus és a farizeusok vitája, az utóbbiak javíthatatlan szokása, az erkölcsi színészkedés körül forgott. A farizeus mindig annak akart látszani, ami nem volt. Megpróbálta elhagyni saját „énjét” és egy másik, jobb emberként akart feltűnni. Egy hamis természetet vett fel, és a hatás kedvéért eljátszotta. Krisztus azt mondta, hogy ez képmutatás.

Több mint etimológiai egybeesés, hogy a képmutató szó (hipokrita) a színgázból ered, jelentése: színész. A szavak eredetére általában jellemző, hogy találóak. Ezt a szót is arra használták, aki megsértette az őszinteséget és hamis szerepet játszott. A színész olyan ember, aki felvesz egy szerepet, ami más, mint a sajátja, és a hatás kedvéért eljátssza. Minél teljesebben átadja magát annak a másik személyiségnek, annál jobb színész.

Bacon mondott valamit arról, hogy vannak olyan szakmák, amiket minél ügyesebben gyakorolnak, annál rosszabb emberré válnak tőlük. Ez tökéletesen leírja a színjátszást. Ha bármilyen oknál fogva kilépünk saját természetünkből, az mindig veszélyes és végzetes lehet a lélek számára. Bármily ártatlan szándékai is vannak, a hamis jellemet magára öltő ember elárulja saját lelkét, és mély sebet ejt valami szent dolgon önmagában.

Senki, aki volt már a Legszentebb jelenlétében, és aki érezte, hogy milyen fenséges és dicső az a kiváltság, hogy az Ő képmását viselheti, soha sem fog újra szerepet játszani vagy tréfálni a legszentebb dologgal, saját mély, őszinte szívével. Ez után arra kényszerül, hogy ne legyen más, csak önmaga, és hogy tisztelettel megőrizze saját lelkének őszinteségét.

Ahhoz, hogy létrejöjjön egy vallásos film, valakinek egy időre el kell változtatnia saját egyéniségét, és egy másikat kell előhoznia. Tettét tisztességtelennek kell nevezni, és akik elismeréssel nézik őket, osztoznak csalásukban. Úgy tesz, mintha imádkozna, isteni megszomorodást mímel, megjátssza az istenimádatot a kamerák előtt, hogy hatást érjen el – milyen megdöbbentő ez a tiszteletteljes szívnek! Hogyan fogják valaha megérteni az ezeket elfogadó keresztyének az őszinteség értékét, amit a mi Urunk tanított? Mi lesz a vége a keresztyének olyan nemzedékének, melyet a mi atyáink hitének álcázott csalás sovány kosztjával tápláltak?

Az a védekezés, hogy mindez biztosan jó, mert Isten dicsőségére teszik, harmatgyenge érvelés, ami nem kellene, hogy túljárjon az eszén senkinek, aki túllépte egy hatéves gyerek szellemi érettségének a szintjét. Az ilyen érv megegyezik a megalkuvás gonosz szabályával, mely szerint a végeredmény a lényeg, és az eszközt – bármilyen gonosz is – szentesíti a dicséretre méltó cél. Egy történelmet tanuló bölcs diák felismeri ezt a gonosz elvet. A „Szellem által vezetett” gyülekezet nem.

Nem ritkaság, hogy a színház körül az évek során partra vetett emberi roncsokat találunk – férfiakat és nőket, akik olyan sokáig játszottak hamis szerepeket, hogy az őszinteség erejét örökre elveszítették. Örök kettősségre ítéltettek. Életük minden cselekedete csalás, minden mosolyuk hamis, hanghordozásuk mesterkélt. Az átok nem ok nélkül jött rájuk. Nem véletlen, hogy a színészi hivatás közismerten züllött. Hollywood és a Broadway a romlásnak két olyan forrása, mely Amerikát Sodomává változtathatja, és dicsőségét porba döntheti.

A színjátszás nem a héberektől ered. Ez nem része az isteni mintának. A Biblia megemlíti, de soha sem helyesli. A dráma, amilyen formában ránk maradt, Görögországban bontakozott ki. Eredetileg Dionüszosz isten imádatának része volt, és általában részeg tivornyázásba fúlt.

Sokszor a középkori mirákulumot  (csodákat feldolgozó színjátékot) hozzák fel a modern vallásos film igazolására. Elég szerencsétlen fegyver a filmek védelmében, hiszen biztos, hogy többet árt annak az embernek, aki használja, mit bármi más érv, ami hirtelen eszembe juthat.

A mirákulum a középkorban élte virágkorát. Ezek vallásos témájú drámai előadások voltak, amiket a köznép szórakoztatására mutattak be színpadon. – Csak a legjobb esetben nevezhetjük ezeket olyan téves erőfeszítéseknek, melyek szellemi igazságokat akartak tanítani drámai előadásmód segítségével. Legrosszabb esetben megdöbbentően tiszteletlen és teljesen elítélendő műsorok voltak. Néhányuk az örök Istent fehérbe öltözött öregemberként ábrázolta, aranysárga parókával! Hogy létrejöjjön a bohózat, magát az ördögöt is megjelenítették a színpadon, és hagyták, hogy ugrándozzon a nézők szórakozására. Bibliai témákat használtak, mint a modern filmekben, de ez nem mentette meg attól a romlástól, hogy végül a Katolikus Egyház megtiltotta papjainak a továbbiakban való bármilyen részvételt.

Azok, akik a mirákulumra irányadó mintaként hivatkoznak, biztos, hogy szemet hunynak néhány fontos tény felett. Például afelett, hogy a mirákulum virágzásának ideje pontosan egybeesik azzal a legromlottabb időszakkal, amelyet valaha ismert a Gyülekezet. Amikor a Gyülekezet végül kievickélt ebből a hosszú erkölcsi éjszakából, ezek a darabok elveszítették népszerűségüket és végleg eltűntek. És emlékezzünk rá, hogy az eszköz, amit Isten felhasznált arra, hogy kihozza a Gyülekezetet ebből a sötétségből, nem a dráma volt, hanem a Szellem által teljhatalommal hirdetett Ige biblikus eszköze. Komoly gondolkodású emberek mennydörögték az igazságot, és a nép megtért Istenhez.

Valóban így van, a történelem megmutatja, hogy semmilyen szellemi előrelépés, sem megújulás, semmilyen szellemi fellendülés nem kapcsolódik a színészetnek bármilyen formájához. A Szent Szellem sohasem jutalmazza a szerepjátszást.

Lehet, hogy a történelem ismétli önmagát? Hogy a vallásos film annak a rossz szellemi állapotnak tünete, melyben ma vagyunk? Attól tartok, igen. A vallásos dráma terjedésének oka az ún. evangéliumi gyülekezetekben egyedül az, hogy a szószékről szóló szavait nem hatja át a Szent Szellem, és a hitvalló keresztyéneknek nincs józan ítélőképességük. Egy Szellemmel betöltekezett gyülekezet ezt nem tűrné el.

4. Azok, akik evangélizáló filmeket vetítenek, tartoznak azzal a közönségnek, hogy igével támasszák alá cselekedetüket: és ezt eddig még nem tették meg

A Gyülekezet, amíg Urát követi, addig a Biblia útján halad, és szellemi érvekkel tudja alátámasztani a viselkedését. Tagjai kijelölt időpontban együtt imádkoznak: ennek igei háttere van. Összegyűlnek, hogy hallgassák Isten Igéjének magyarázatát: ez szinte töretlenül visszavezethető egészen Mózesig. Zsoltárokat, himnuszokat és szellemi énekeket énekelnek, mert így parancsolta az apostol. Meglátogatják a betegeket és enyhítenek a szegények szenvedésein, hiszen erre kaptak útmutatást és példát is a Szentírásban. Összegyűjtik ajándékaikat és meghatározott időpontban a gyülekezetbe, vagy a templomba hozzák, hogy felhasználják az Úr munkájában – ez szintén az igei mintát követi. Tanítanak, nevelnek és oktatnak; választanak tanítókat, pásztorokat, misszionáriusokat és elküldik őket, hogy végezzék azt a munkát, amire a Szellem adományt adott nekik. Mindennek egyértelmű szellemi háttere van! Bemerítenek, kenyeret törnek, bizonyságot tesznek az elveszetteknek; tűzön-vízen át összetartanak, hordozzák egymás terhét, megosztják egymással bánatukat úgy, ahogy annak lennie kell, és minderre teljes felhatalmazásuk van.

A vallásos filmekre milyen felhatalmazást találunk? Az ősi mintától való ilyen komoly eltérésre hol van az igei magyarázat? Arra, hogy a gyülekezetbe bevisszük a színjátszás pogány művészetét, hol van a felhatalmazás? Idézzenek a filmek elkötelezettjei egyetlen igeverset a Biblia bármelyik könyvéből, bármilyen fordításban, hogy alátámasszák ennek használatát! Nem fognak ilyet találni. A legtöbb, amit tehetnek, hogy a világi pszichológiára hivatkoznak, vagy okosan azt ismételgetik, hogy „a modern idők modern módszereket kívánnak.” És az Ige hol van? Idézzenek egy verset, ami alátámasztja, hogy a színjátszás a Szent Szellem eszköze! Ezt nem tudják megtenni.

Minden őszinte keresztyénnek találnia kell valamilyen igei alátámasztást a vallásos filmekre, vagy el kell azokat utasítania. Minden ilyen film alkotója – ha az őszinte és tiszteletreméltó emberek szemébe akar nézni – vagy igei felhatalmazást mutat fel, vagy abbahagyja az egészet.

De mondhatná valaki, hogy nincs semmi igeellenes a vallásos filmekben; ez pusztán csak egy új eszköz a régi üzenet kifejezésére, mint ahogy a nyomtatás egy újabb és jobb módja az írásnak, a rádió pedig az emberi beszéd kiterjesztésének.

Erre azt válaszolom: a film semmilyen igei módszernek sem a modernizált változata, vagy továbbfejlesztése; inkább egy olyan közvetítő eszköz, ami önmagában véve teljesen idegen a Bibliától, és egyáltalán nincs abban alátámasztva. Színjátszás – csak az, és semmi több. Ez annak a bevezetése Isten munkájába, ami nem semleges, hanem teljesen rossz. A nyomdagép semleges, és ugyanúgy a rádió és a kamera is. Lehet ezeket jó vagy rossz célokra használni a felhasználó akarata szerint. De a színjátszás lényegét tekintve rossz amiatt, hogy olyan érzelmek keltését foglalja magába, melyeket valójában nem éreznek. Súlyos erkölcsi ellentmondást testesít meg abban, hogy egy hazugságot állít az igazság szolgálatába. A vallásos filmek mellett felhozott érvek néha okosak, de mindig felszínesek, és soha nincs egy komoly próbálkozás sem arra, hogy Igével alátámasszák. Bármit, amit a filmek védelmében elmondanak, azt el lehet mondani a művészi táncra is, ami nagyon felkapott eszköz az Igei igazságok tanítására, mivel a szemnek szól. Hívei ékesszólóan dicsérik – de hol van feltüntetve a követendő mintán?

5. Isten csak négy olyan módszert rendelt, amelyek által az Igazság terjed – és a vallásos film nincs közöttük.

Fontossági sorrend nélkül ezek a módszerek a következők: (1) imádság, (2) ének, (3) az üzenet hirdetése szavak által és (4) jó cselekedetek. Ez az a négy fő módszer, amit Isten megáldott. Minden más bibliai módszer ezeknek része, ezek keretén belül marad.

Nézzük meg ezeket sorjában. (1) Szellem által ránk terhelt imádság. Ez évszázadokon keresztül hatalmas eszköze volt a megváltó igazság terjedésének az emberek között. Az imádkozó Gyülekezet hordozta a kereszt üzenetét az addig ismert egész világon a Szent Szellem pünkösdi eljövetele utáni két évszázadban. Olvassuk el a Cselekedetek könyvét és meglátjuk, mit tett és mit tehet az imádság, ha igaz hitből fakad.

(2) A Szellemtől ihletett ének szintén csodálatos eszköz volt az Ige terjedésében. Amikor a gyülekezet szellemben énekel, akkor embereket von Krisztushoz. Ahol a gyülekezet éneke a feltámadott öröm elragadtatott kifejezése volt, ott az énekszó csodálatosan munkálkodott a szíveknek a megváltó üzenetre való felkészítésében. Itt nem a hivatásos vallásos énekesekről, költséges kórusokról, vagy a népszerű „gospel” kórusokról van szó. Ezekről most nem szólunk. De úgy gondolom, hogy senki sem tagadja, hogy egy keresztyén éneknek, amit őszinte, alázatos emberek énekelnek, egyszer és mindenkorra hatalmas és tartós hatása lehet. A walesi ébredés szép példája ennek.

(3) Az Ószövetségben (éppúgy, mint az Újban), amikor Isten a gondolataiból valamit át akart adni az embernek, akkor azt egy üzenetbe foglalta és embereket küldött el, hogy hirdessék. A hírvivő részéről ez a beszéd és az írás eszközével történt. Majd hallás és olvasás által jutott azokhoz, akiknek küldetett. Mindannyian ismerjük azt a verset, hogy „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek néki” (Ézs 40,2). Bemerítő Jánosról így szóltak: „Kiáltó szó a pusztában” (Mt 3,3). Majd azt is megtaláljuk:  „És hallék az égből szózatot, a mely ezt mondja vala nékem: Írd meg” (Jel 14,13). János apostol pedig úgy kezdi hatalmas művét, a Jelenések könyvét, hogy áldást hirdet azokra, akik olvassák, hallgatják és megtartják a prófétálásnak beszédeit, és amelyek megírattak abban. Az a két szó, hogy „hirdet” és „közzétesz” összefoglalja Isten akaratát az Ő Igéjével kapcsolatban. A Bibliában legtöbbször az emberek leírták, amit Isten szólt; a mi időnkben az ember feladata az, hogy szólja, ami leíratott. Mindkét esetben a szó az eszköz, sohasem kép, tánc vagy színpad.

(4) A gyógyítások által a mi Urunk megnyitotta az utat az Ő megváltó szavának. Széjjeljárt jót tévén, és az Ő Gyülekezetének is ugyanezt parancsolta. Faber megértette ezt, amikor azt írta:

                        „És hirdessed is, mert a szeretet tudja, hogyan:

tiszta élettel és jó cselekedettel.”

Az egyháztörténetet sok példa aranyozza be, amikor misszionáriusok és tanítók üzenetük útját az irgalmasság cselekedeteivel készítették el olyan emberek felé, akik először ellenségesek voltak, de aztán meglágyultak a szükség idején tapasztalt, a gyakorlatban feléjük megnyilvánuló szeretet meleg sugaraitól. Ha valaki ellenezné, hogy a jó cselekedeteket módszernek nevezzük, akkor nem érvelnék. Talán pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy ezek a hirdettetett valóságnak a túláradásai a mindennapi életbe.

Ezek az Isten által kijelölt módszerek, amiket a Bibliában tett közzé, és amelyeket évszázadok gyakorlati alkalmazása támaszt alá. Más módszerek betolakodása igeellenes, jogtalan és a világ keletkezése óta fennálló szellemi törvényeket szegi meg.

Az egész „hirdessük az evangéliumot filmekkel” – gondolat ugyanazon a feltételezésen alapszik, mint a modernizmus: azaz Isten Igéje nem végleges, és nekünk, a ma élő embereknek jogunk van ahhoz, hogy hozzáadjunk, vagy változtassunk rajta bárhol, ahol úgy gondoljuk, hogy fejleszthető.

E magatartásnak egy arcátlan példájára lettem nemrég figyelmes. Előzetes nyomtatott anyagot küldtek ki, melyen bejelentették, hogy egy új szervezet létrejötte van készülőben. A neve: „Nemzetközi Rádiós és Televíziós Színészek Egyesülete”, és egyik fő célja, hogy támogassa a filmet, mint az evangélium terjesztésének eszközét. Szponzorai nyilvánvalóan nem modernisták, hanem fundamentalistáknak vallják magukat. Kihirdetett céljaik közül néhány: „keresztyén vagy egyéb nézőpontú” filmek készítése, magasabb színvonalra emelni, és ott megtartani a mozit (ezt pedig úgy tennék – azt írja -, hogy „sokat imádkoznának” a filmipar vezetőivel); „hívogatni az embereket, különösen a fiatalokat, a filmvilág területeire, ugyanúgy, ahogy idegen mezőkre hívogatják őket.”

Ezt az utolsó pontot nem hagyhatjuk figyelmen kívül anélkül, hogy néhányan ne provokálnánk egy kicsit saját felelősségünkre. Ez a szervezet gyakorlatilag komolyan azt javasolja, hogy az Újszövetségben felsorolt szellemi ajándékokhoz adjunk hozzá még egyet? A Szellem ajándékaihoz, mint a pásztor, a tanító, az evangélista, még van egy másik, amit hozzá kell adni, a filmszínész ajándéka? A megszentelt keresztyén fiatalokhoz intézett felhíváshoz, – hogy szolgáljanak misszionáriusként idegen földön, – hozzá kell tenni a fiataloknak szóló felhívást, hogy szolgáljanak filmszínészként? Pontosan ezt javasolja ez az új szervezet az ideiglenes elnökének aláírása fölött. A Szent Szellem szavai helyett: „Válasszátok el nékem Barnabást és Saulust a munkára, a melyre én őket elhívtam” (Csel 13.2), ezek az emberek azt fogják felhasználni, amit „keresztyén tehetség-listának” hívnak, mely „keresztyén” színészek neveiből áll, akik megkapták a „Szellem ajándékát”, hogy felhasználhassák őket a vallásos filmekben.

Így az Újszövetségben felállított rendet nyíltan megrontják, mégpedig azok által, akik azt vallják magukról, hogy szeretik az evangéliumot, és azt mondják Jézusnak: „Uram, Uram”, de nyíltan félreteszik az Ő uralmát, amikor csak akarják. Semmilyen sima beszéd nem tudja kimagyarázni az engedelmességnek ezt a súlyos megtagadását. Saul elveszítette a királyságot, amikor „bátorságot vett magának” és önkényesen bánt a papsággal. Vegyék el ezek a filmgyártók a maguk koronáját! Hamarosan azonban – lehet, hogy egy sötét éjjel – az Endorba vezető úton találják magukat.

6. A vallásos film nincs összhangban a Szentírás egész szellemiségével, és ellentétes az igazi kegyességgel

A vallásos filmek szellemiségét lehetetlen összeegyeztetni az Ige szent szellemiségével. Minden összehasonlítás groteszk, és ha nem lenne ilyen komoly, még egyenesen vicces is lenne. Képzeljük el Illést Akháb előtt egy ilyen filmszalaggal! Vagy Pétert, ahogy pünkösdkor ott áll és azt mondja: „Kapcsoljuk le a világítást, kérem.” Amikor Jeremiás habozott, hogy prófétáljon-e amiatt, hogy nem tud könnyedén beszélni, Isten megérintette a száját, és azt mondta: „Ímé, az én igéimet adom a te szádba!” (Jer 1,9). Talán jól elboldogult volna az isteni érintés nélkül, ha lett volna egy jó 16 mm-es kivetítője és egy tekercs „család-kedvence” színvonalú filmje… Hasonlítsa össze valaki a vallásos filmeket a Cselekedetek könyvének szellemével! Próbáljon neki helyet találni az 1. Korinthusi levél 12. fejezetében. Tegye Savonarola buzgó prédikációi, Luther dörgedelmei, Wesley mennyei igehirdetései vagy Edward áhítattal teli felhívásai mellé. Ha nem látja a természetbeli különbséget, akkor túlságosan vak ahhoz, hogy az élő Isten gyülekezetében vezetéssel bízasson meg. Az egyetlen – körülményekhez illő – dolog, amit tehet, hogy térdre borul és a szegény Bartimeussal együtt kiáltja: „Mester, hogy lássak” (Márk 10,51; vö. Luk 18,41).

De vannak, akik azt mondják: „Mi nem akarjuk félretenni az evangélium hirdetésének módszerét. Mi csak kiegészítjük azt. „Erre ez a válaszom: ha a filmre azért van szükség, hogy kiegészítse a felkent prédikációt, az csak azért lehet, mert Isten kijelölt módszere nem megfelelő, és a film tehet valami olyat, amit Isten kijelölt módszere nem. Mi ez? Készséggel elismerjük, a film képes olyan hatásokat produkálni, amit a prédikáció nem (és amiket soha sem kell, hogy tegyen)! Van-e bátorságunk ilyen hatásokra törekedni Isten kijelentett akaratának fényében, az ítélet és az örökkévalóság küszöbén?

7. Ellenzem a vallásos filmeket, mert káros hatással vannak mindenkire, aki kapcsolatba kerül velük

Először is az a gonosz hatás sem kevés, ami a „színészeket” éri, akik a különböző szerepeket eljátsszák a műsorban, mert nem is gyanítják, hogy az rossz. Aki Istennel közösségben van, ki meri eljátszani, hogy próféta? Kinek van képe úgy tenni, mint egy apostol, akárcsak egy műsorban is? Hol van a tisztelet? Hol a félelem és az alázat? Bárki, aki rááll arra, hogy bármilyen célból eljátsszon egy szerepet, először biztosan megszomorította a Szellemet és elhallgattatta az Ő hangját a szívében. Így az egész jónak tetszik majd előtte. „Ki hamuban gyönyörködik, megcsalt szíve vezette félre azt” (Ézs 44,20). De nem menekülhet el a lélek ősi törvényeinek titkos munkájától. Valami fenséges, szép és nagy dolog hal meg benne; és ami a legrosszabb, hogy még csak nem is gyanítja majd. Ez az átok kíséri mindig azt, amikor magunknak okozunk kárt. Jó példa erre a farizeusok esete. Sétáló halottak voltak, és álmukban sem gondolták volna, mennyire holtak.

Másodszor, a vallásos filmek a hitet a színházi világgal azonosítják. Nemrég láttam az egyik fundamentalista folyóiratban egy vallásos film reklámját, amely jól illett volna valamelyik városi újság színházi oldalára is. A szokásos csalétek egy gyengéden ölelkező csábos fiatalember és fiatal lány képe, olyan szavakkal ékesítve, hogy „játékfilm, dráma, szenvedés, romantika”, át van itatva Hollywooddal és az olcsó mozikkal. Az ilyen filmekkel áruba bocsátjuk keresztyén elkülönülésünket, és előbb-utóbb csak fájdalom származik belőle.

Harmadszor, a drámai hajlam, amit ezek a filmek kialakítanak a fiatalok gondolataiban. Nem sokáig lesznek elégedettek azzal az alacsony színvonalú anyaggal, amit a vallásos film ajánl. Fiataljaink az igazit akarják majd, és mit válaszolunk nekik, amikor megkérdezik, hogy miért ne járjanak egy rendes moziba?

Negyedszer, a felnövekvő generációnak természetes lesz, hogy úgy tekint a vallásra, mint a szórakozás egy másik, alacsonyabb szintű formájára. Valójában a Jehova tanúinak mostani generációja már ijesztő mértékben teszi ezt, és az evangéliumi film táplálja ezt a nézetet azzal, hogy összeolvasztják a vallást és a szórakozást a hithűség nevében. Nem kell ahhoz sok ész, hogy lássuk, a vallásos filmek egyre izgalmasabbak lesznek, ahogy a nézők ízlése egyre jobban hozzászokik az ingerhez.

Ötödször, a vallásos film a lusta prédikátor barátja. Ha ez a divat tovább folytatódik, akkor nemsokára bármelyik ember – aki egy érthető imát még képes elmondani, és éppen van annyi sütnivalója, hogy beállítson egy kivetítőt-, lehet a magasságos Isten prófétája. Isten embere játszadozhat egész héten, és gondtalanul jöhet gyülekezetbe vasárnap. Csak fel kell állítania a vásznat, leoltania a villanyt, és fájdalommentesen jöhet a többi.

Ahol filmeket használnak, ott a prófétát a kivetítő helyettesíti. A legkevesebb, amit ezek a félreállított próféták tehetnek, hogy bevallják, ők csak technikusok, nem prédikátorok. Vallják be, hogy nem elküldött emberek, nem Istentől rendeltettek a szent munkára. Vessék el az isten általi elrendelést, és tegyék félre a tettetést.

Legyenek néhányan, akik talán tényleg elhívattak, és Istentől van ajándékuk, de átengedték magukat ennek az új játékszernek; az ilyenekre váró veszély még mindig nagy. Amíg beérik a filmekkel, addig az a tűz, ami prédikátorrá tesz valakit, hiányozni fog. Az a lelkület és harmónia, ami a nagy igehirdetések jellemzője, elmarad a szolgálataikból. Bármilyen nagyok is természetes képességeik, akármilyen valóságos erővel vannak felruházva, mégsem fognak növekedni. Nem tudnak, amíg ez a törékeny szalmaszál kéznél van, hogy segítse őket a szükségben. A filmek arra kárhoztatják őket, hogy közönségesek legyenek.

Befejezés

Egy gondolat bánthatja a komoly lelkeket: miért fogadja el olyan sok jó ember a vallásos filmeket? A lelkesedők sorában sokan vannak, akikről egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy gyenge hitű keresztyének. Ha a vallásos film gonosz, akkor ezek miért nem leplezik le?

A válasz: a szellemi ítélőképesség hiánya. Sokan azok közül, akik a filmekhez fordultak, ugyanazok, mint akik akár nyílt tanítás vagy mellőzés következtében kétségbe vonták a Szent Szellem munkáját. Mentegetőztek a Szellem miatt és így egy keretbe zárták Őt hitetlenségükben, ami határozott tagadássá vált. Most megfizetjük ostobaságunk árát. Kialudt a fény, és a derék emberek kénytelenek az emberi értelem sötétjében botorkálni.

A vallásos film jelenleg kihordási időn megy keresztül, és hamarosan kirajzik a gyülekezetek fölé, mint a földből jövő sáskák fellege. A hasonlat itt pontos; alulról jönnek, nem felülről. Az egész modern pszichológia erre a rovar-invázióra készült. A fundamentalisták ráuntak a mannára és húst kívánnak. Amit kapnak, az a világ kéjsóvár és gátlásoktól mentes gyönyöreinek szánalmas pótléka, de – gondolom – jobb, mint a semmi, és „üdvözít” azáltal, hogy szelleminek tetteti magát.

Ne maradjunk csendben a békesség kedvéért, amíg a szellemi látás nélküli emberek határozzák meg azt az étrendet, amiből Isten gyermekei táplálkoznak. Egy keresztyén főiskola igazgatójától halottam nemrégiben, hogy a Gyülekezet az „amatőrség járványában” szenved. Ez egy szomorú, de igaz észrevétel, és a vallásos film megmutatja, hogy mennyire elharapózott az amatőrség. Kívánatos a keresztyének között az egység, de nem az igazságosság kárára. Jó együtt menni a nyájjal, de ami engem illet, némán visszautasítom, hogy egy félrevezetett nyájat kövessek a szakadék szélén.

Ha Isten adott arra bölcsességet, hogy meglássuk a vallásos műsorok tévelygését, akkor tartozunk azzal a gyülekezetnek, hogy nyíltan szembeszálljunk ezzel. Ne merjünk a vétkes hallgatáshoz folyamodni. Az eltévelyedés nem hallgat, nagyon is hangos és meglepően agresszív. Mi se hallgassunk hát! Bátorodjunk fel: még ezernyi keresztyén van, aki kesereg, amikor látja, hogy a világ átveszi a hatalmat. Ha meghúzzuk a határt, és felhívjuk erre a figyelmet, akkor talán meglepődünk majd, hogy hányan jönnek át a mi oldalunkra, és segítenek kiűzni a gyülekezetből a legutóbbi betolakodót, Hollywood szellemiségét.