Hamvasztás vagy elföldelés?

Nem csoda, ha ez a kérdés nem egy gondolkodó embert foglalkoztat, mert hiszen sokan szállnak síkra a hamvasztás mellett. Szükségesnek és ésszerűnek tartják a városokban jelentkező helyhiány miatt, emellett egészségesebbnek, esztétikusabbnak, sőt emberhez méltóbbnak tartják, mint az elföldelést.

Szívesen hozzák fel érvül a „megtisztító tüzet”, amely „feloldja azt, ami múlandó”, és azon a nézeten vannak, hogy a hamvasztás által egész halottkultuszunk szebb és tisztább formákat vesz fel. – Még azt is érvként hozzák fel, hogy kezdettől fogva ez volt a szokás és erkölcs a pogány világban. A régi Rómában hamvasztották a halottakat. Caesart, Pompeiust, Augustust, Nérót és más előkelőségeket holtuk után elégettek. A történetíró Tacitus jelenti, hogy a germánoknál és keltáknál uralkodó szokás volt a hamvasztás. Ott is, ahol a buddhista vallás megvetette lábát, Indiában és Japánban, régóta a hamvasztás a kedvelt temetkezési forma. Nagy Frigyes, ez a hitetlen, gúnyolódó király, meghagyta 1741-ben, hogy a rómaiak szokása szerint hamvasszák el testét. Ugyanez volt I. Napóleon kívánsága is. Osztozni akarsz sorsukban?

Mit mond erről Isten Igéje?

Az Igében is találkozunk hamvasztással, noha ezt a modern kifejezést nem használja a Szentírás. Az eseményt magát azonban leírja és megmagyarázza. A keresztyének számára fontos tudni, milyen okok miatt és körülmények közt ment végbe a halottégetés.

1. Először Józsué könyvében találkozunk egy hulla megégetésével: Ákán a Júda törzséből szégyenletes bűnt követett el. Áthágta Isten szövetségét, súlyos tolvajlást követett el, amikor lopott Jerikó bevételénél az Istennek szentelt dolgokból és a lopott holmit elrejtette. Tette súlyos következményekkel járt Isten népére nézve. Az Úr parancsára a tettest sorsvetéssel kiderítették, és igazságos ítélettel elítélték: Isten igazsága megkövetelte, hogy megkövezzék és testét elégessék.

„Józsué pedig fogta Ákánt, a Zéra fiát, az ezüstöt, a köntöst és az aranyvesszőt, az ő fiait és leányait, az ő ökreit, szamarait és juhait, sátorát és mindent, amije volt, és vele volt egész Izráel is, vitték azokat Akor völgyébe. És mondta Józsué: Miért rontottál meg minket? Rontson meg téged e mai napon az Úr! És elborította őt egész Izráel kövekkel és megégették őket tűzzel” (Józs 7:24-25). – A legsúlyosabb istenítélet volt ez.

2. Az Isten által elvetett Saul, egykor Izráel királya, Gilboa hegyén, a filiszteusokkal vívott csata elvesztése után öngyilkos lett és ezzel szomorú véget ért. – Jábes Gileád férfiai, akiket hajdan az emoreusok kezéből megszabadított, megkísérelték a lefejezett holttestnek megadni a tiszteletet. Életük kockáztatásával levették a meggyalázott tetemet beth-Sean faláról, ahol ki volt függesztve, Jábes-Gileád-ban elégették és aztán csontjait elföldelték.

Ezek az emberek azonban semmi esetre sem Isten rendelése szerint cselekedtek. Istentől parancsot nem kaptak, az Ő megbízása nélkül jártak el. Mégis, tettükkel úgyszólván teljessé tették az Isten által Saulra kimondott ítéletet (1Sám 31).

3. A Királyok könyvében hasonló eljárásról olvashatunk. Júda egyik királya tette ezt a bálványpapokkal, akik évtizedeken át végezték Izráelben szégyenteljes cselekményeiket. A 2Királyok 23:15-20-ban olvashatjuk, hogyan tisztította meg a hűséges Jósiás király az országot mindattól a szennytől, amelyet apja, Amon és nagyapja, Manassé hurcoltak be. Kiirtotta a Molok tiszteletét, az Asera- és Baál-kultuszt, ugyanúgy a napimádást és oltáraikat egész Júdea területén és Jeruzsálemben lerontatta. A bétheli oltárt sem kímélte, amelyet I. Jeroboám emeltetett annak idején bűnös módon a jeruzsálemi égőáldozati oltár helyettesítésére. Jósiás lerombolta ezt az oltárt és megszentségtelenítette azzal, hogy emberi csontokat és a kivégzett bálványpapokat rajta égettette el!

Ugyanakkor érdemes megemlíteni, hogy Isten emberének, a júdabeli hű tanúbizonyságnak tetemeit az elégetéstől megkímélte, aki mintegy 350 évvel azelőtt elítélte I. Jeroboám istentelen cselekedetét (1Kir 13:1-10). Jósiás kifejezte határozottan: „Hagyjatok békét neki, és senki meg ne mozdítsa az ő tetemeit!” Íme, a kiáltó ellentét az istentelenek elégetésével szemben.

Isten Igéje ugyanígy helyesli a 2Krón 34:3-7-ben is Jósiás eljárását, amikor elmondja az alig 20 esztendős királyról, aki elkezdte kiirtani a bálványimádást: „A papok csontjait megégette azoknak oltárain, és megtisztította Júdát és Jeruzsálemet.”

Kiegészítésképpen meg kell jegyeznünk, hogy ott, ahol a 2Krónikában és Jeremiás próféta könyvében temetésről van szó, ez nem jelent halottégetést:

Asa király halála után: „…és eltemették őt az ő sírjába, amelyet magának vágatott a Dávid városában; és helyezték őt az ágyba, amelyet megtöltöttek drága fűszerekkel, a kenőccsé feldolgozott jó illatokkal, és érte igen nagy égetést rendeztek” (2Krón 16:14).

Az istentelen Jórám halála után: „és népe nem égetett neki (drága illatos fűszereket), mint az atyáinak égettek” (2Krón 21:19).

A Jeremiás 34:4-5-ben így szól Isten Sedékiáshoz: „…nem halsz meg fegyver által. Békességben halsz meg, és amint füstöltek a te atyáidnak, az előbbi királyoknak, akik te előtted voltak, úgy füstölnek neked is, és így siratnak téged: Jaj Uram!” – Itt nem halottégetésről van szó, még kevésbé annak elrendeléséről, ahogy az Asa temetésénél világosan kiderül: Először az elföldelés, azután a nagy tűz!

Akkoriban az volt a szokás, hogy azoknak a királyoknak, akiket erre méltónak tartottak, „föstölést” rendeztek, tehát jóillatú fűszereket égettek a sírnál, a halotti kamrában, vagy a síremléknél. – A palesztinai ásatásoknál sok sírt találtak ugyan, a halottégetésnek azonban semmi nyomát. Izráelben a halottakat visszaadták a földnek, tudván, hogy Isten porból teremtette azokat.

Végül kiderül Isten akarata ebben a kérdésben Ámós próféta szavából is, aki a 2:1-3-ban elmondja, hogyan vélekedik Isten a halottégetésről. A moábiták népe vétkezett azzal, hogy Edom királyának csontjait mésszé égette. Isten ezt „bűn”-nek nevezi. Vajon nem rendíti meg mindez azokat, akik önmaguk, vagy hozzátartozóik holttestét a tűznek szándékoznak átadni?

Ami Ámós 6:10-et illeti, ott az „elégető” barát nem Isten parancsára cselekszik, mikor rokonának holttestét elhamvasztja. Ámós ítéletet hirdetett Jeruzsálem felett, melynél a megpróbáltatás olyan mértékű lesz, oly sok ember pusztul el, hogy Izráel szokásával ellentétben kénytelenek lesznek a holttesteket megégetni. Így hangzott Isten követének fenyegető próféciája. A halottégetés tehát semmiképpen sem Isten jótetszéséből volt, és ma nem igazolja a hamvasztást.

Isten Igéjében tehát egyetlen esetet sem találunk, mikor Isten elrendelné a halottégetést, mint ami szent akaratának megfelel. Ellenkezőleg. A Szentírás valamennyi erre vonatkozó példája ítélet, amely súlyos vétekre való tekintettel rendelkezik így, ill. engedi meg azt. Mindig Isten nemtetszésének és undorodásának a jele az ilyenképpen elítélt ember irányában.

Ezt akartuk kimutatni. Az ember számára tehát nincs megengedve, hogy akár a maga, akár hozzátartozója holttestét elhamvasztassa. Sem ő maga, sem hátramaradott hozzátartozója nincs felhatalmazva arra, hogy az Istentől ajándékozott testet vétkes módon elégettesse. – És te a lelkiismeretedre vennél egy ilyen súlyos bűnt?

Isten akarata a halandó testre nézve

Az 1Mózes 3:19 világosan közli azt: „…míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél; mert por vagy te és ismét porrá leszel.” Miért van ez így? – Isten Igéje megtanít reá.

A Róma 5:12 rámutat: „Azért amint egy ember által jött be a világba a bűn, a bűn által pedig a halál, és a halál minden emberre elhatott, mivel mindenki vétkezett”. Róma 6:23 szerint pedig: „Mert a bűn zsoldja a halál…” Ezek szerint a Teremtő rendelkezett úgy, hogy testünk a halál után átadassék a földnek, hogy ott elporladjon. Hogy aztán az ember teste sírját a földben vagy a tengerben leli, az a végső eredményen mit sem változtat.

A mártírok tűzhalálánál, baleseteknél, vagy éppen tűzeseteknél bekövetkezett elégéseknél senkinek nem jut eszébe ezeket a hamvasztással azonosnak venni. Ilyenkor az emberek önkénytelen áldozatai a tűznek, és holttestük legtöbbször eltemethető. Isten úgy az övéinek, mint a hitetleneknek hamuvá porladt testét is meg tudja majd találni. A hamvasztásért, mint tudatos cselekedetért azonban az ember felelős, mert önkényesen megsértette a Teremtő jogait, és így vétkessé lett.

Hogy az elföldelés az Isten akarata szerint való cselekedet, mutatja az alábbi történet: „És felment Mózes a Moáb mezejéről a Nébó hegyére, a Piszga tetejére, amely átellenben van Jerikóval… És meghalt ott Mózes, az Úr szolgája a Moáb földjén az Úr szava szerint. És eltemette őt a völgyben, a Moáb földjén, Béth Peórral szemben; és senki sem tudja temetése helyét a mai napig” (5Mózes 34:1,5,6).

Találhatnánk-e ennél döntőbb bizonyítékot arra nézve, hogy Isten az elföldelést rendeli? Nem kelt-e mély benyomást minden istenfélő ember szívében ez a történet? Isten maga is így cselekszik. Áldott szolgája holttestét az enyészetnek és nem a tűznek adta át.

A Biblia számtalan példával szolgál azokról, akik Isten akarata szerint halottaik testét elföldelték. Emlékeztessünk csupán a 2Királyok 13:20-21-re, amely kifejezetten említi Elizeus próféta halálát, sírját és tetemeit. Márk 7:29-ből tudjuk, hogy Bemerítő János testét a kivégzése után sírba tették és nem égették el.

A legtöbb ember az enyészet hallatán vagy láttán kényelmetlenül érzi magát, fél, megretten. Ez egészen természetes. Ezért csak akkor beszélnek és írnak róla, ha föltétlenül szükséges. Istenünk azonban tudatja velünk, hogy az elmúlás nem az utolsó szó, még ha először úgy is tűnnék az Igéjéből. A Cselekedetek 13:36-ban olvassuk: „Mert Dávid, miután a maga idejében szolgált az Isten akaratának, elaludt és az ő atyáihoz helyeztetett és rothadást látott.” Egészen egyértelmű a Szent Szellemnek azon tanúságtétele, amelyet Pál apostolon keresztül tesz az 1Korintus 15:42, 50, 53-54-ben: „Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban”. – „Testvérek, azt pedig állítom: (hús)test és vér nem örökölheti a romolhatatlanságot”. – „Mert szükség, hogy a romlandó romolhatatlanságot öltsön magára és e halandó halhatatlanságot öltsön magára.”

Hárman voltak csupán, akik nem estek áldozatul az enyészetnek: Énók, Illés és a mi Urunk Jézus Krisztus. – A két első elragadtatott és nem halt meg. Megváltónkról azt mondja az Írás a Zsoltár 16:10-ben, hogy Ő, az emberré lett, Istentől küldött Messiás így szólt Istenhez: „Mert nem hagyod lelkemet a seolban, nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson”. Miért nem látott rothadást a teste? Mert teste szent volt és a mi testünktől eltérően mocsoktalan, mert Ő bűnt nem ismert és Benne bűn nem találtatott – Ő Atyja akarata szerint mint szent áldozat halt meg érettünk, de rothadást nem látott.

Mikor majd Krisztus visszajön, hogy a Gyülekezetet hazavigye, mindazok a megváltottai, akik akkor a földön élnek, és ennek az eseménynek a részesei lesznek, miként Énók, nem fognak halált látni, hanem átalakulnak, és a meghalás és enyészet helyett elragadtatnak. Azaz testük az Úr hatalma által az Övével egyenlő lesz, enyészhetetlen és dicsőséges (1Kor 15:51-52; 1Tessz 4:16-17; Fil 3:20-21; 1Jn 3:2). Ezt remélik és várják boldogan mindazok, akik bűneiktől megtisztultak a Bárány vére által, és megszabadultak kegyelme által. – Vajon te is ehhez a boldog sereghez tartozol?

Mindazok, akik azelőtt haltak meg, Isten rendelése szerint sírba tétetnek és átadatnak az enyészetnek, míg lelkük a halottak birodalmába megy. – Hogy a halottak birodalmában, a Hádeszben (görög megnevezés) vagy a Seolban (héber megnevezés), két teljesen egymástól elválasztott rész és állapot van, azt világosan megmondja az Úr a Lukács 16:19-31-ben. A megváltottak Krisztussal vannak a paradicsomban, a nyugalom és békesség birodalmában, az elkárhozottak pedig a gyötrelmek helyén, mindaddig, amíg minden lélek a maga sorsának megfelelően testet nem kap majd a feltámadáskor. A megváltottak dicsőséges testet, az elkárhozottak pedig az örök förtelemre való testet (Dán 12:2; 1Kor 15:43-49).

Az enyészet visszataszító a természeti ember számára. Ennek megvan az oka. Az emberi test széthullásának tényében az ember a saját semmi-voltának tudatára ébred. Látja saját végét, és emlékezik saját sorsára. Ez lenne minden, ami az ő „dicsőség”-éből megmarad? Milyen megalázó ez a földi halandó számára, aki sokszor egy életen át nagynak képzelte magát! A büszke öntudatra halálos csapást mér ez a tény, és a gőgös dicsekedés elnémul. A ravatal és a sír mellett tanulhat az ember, ha akar, a Zsoltár 90:12-ből: „Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!”

Bölcs szívhez? – Hogyan lehet ahhoz hozzájutni? Legjobban a 2Timóteus 3:15 és a Zsoltár 19:8 segít hozzá: „tudod a szent írásokat… melyek téged bölccsé tehetnek az üdvösségre” – „Az Úrnak bizonyságtétele biztos, bölccsé teszi az együgyűt”. A Szentírás, a Bibliánk, a valóság könyve, melynek drága tartalma Krisztus, Isten Fia, akit az Atya a mi üdvösségünkre küldött hozzánk, megmutatja az utat minden őszinte keresőnek. Aki benne bízik és általa bűneinek terhétől megszabadul, azt megajándékozza örök élettel, amit a halál nem rabolhat el tőle. Merj hozzá megtérni és Őt segítségül hívni! „Mert mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik” (Róm 10:13).

De honnan van a törekvés, hogy Isten szavát, amely a test elenyészése által szól hozzánk, elnémítsa? Mi a gyökere mindazok szándékának, akik ettől a borzalomtól menekülni akarnak – ki ihlette őket?

Aki akarja, megtudhatja, mert Isten megmondja az 1Mózes 3:1-4-ben: „A kígyó… mondta az asszonynak: Csakugyan azt mondta az Isten…?” Az ősi Ellenség szava ez, aki „kezdettől fogva hazug”, aki Évát is elnémította. Ehhez kapcsolódva ezt hazudta: „Bizony nem haltok meg!” Mióta pedig az Ördög sem tagadhatja, hogy a bűn keserű gyümölcse a halál, ilyesmit merészel állítani: „Elmúlt a halál keserűsége” – és megkísérli ártalmatlannak feltüntetni a halálosan komoly tényállást, a halál következményét, az enyészetet, a test elhamvasztása által, és ezzel próbálja a „borzalmak királyának” a fullánkját elvenni (1Sám 15:32; Jób 18:14).

Aki tudatosan adja át tetemét a hamvasztásnak, minden isteni tanítás és figyelmeztetés ellenére, az bűnt követ el, és vétkezik saját teste ellen. Testünk csak ránk van bízva, és a Teremtő tulajdona marad, Ő rendelkezik felette. Akik a hamvasztást kívánják, tudatosan vagy öntudatlanul így próbálják kikerülni a feltámadást, abban a tévhitben, hogy a hamuból nem támadhat majd fel új test. – Micsoda tévedés!

Éppen napjainkban, amikor többet tudunk az atomokról, mint eddig bármikor, a gondolkodó embernek szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy testünk eme kis „építőkövei” közül egy sem távozhat el a teremtettségből. A mindenható Teremtő a feltámadás napján újraalkotja majd a porból a testeket. Nem kellene inkább keresned a Vele való megszentelődést? Ő vár reád!

A földműves nem várja, hogy a hamu, amelyet elszór, terem majd, a hamu legfeljebb trágyának jó. A gabonamagtól azonban elvárja, hogy ha elveti, kisarjad és termést hoz majd. Ezt mindenki tudja.

Értjük tehát, hogy azok az emberek, akik nem tudnak a megváltásról, miért kívánják az elégettetést: így akarnak az elkövetkező ítélettől megmenekülni. Mert a keresztyénség körén belül a legtöbben tudják, hogy Isten akarata szerint az idők végén feltámadás és ítélet követezik. Milyen rettenetes kilátás!

De vajon a hamvasztás biztosítékot jelent az ítélet ellen? Csak Egyvalaki véd meg téged teljes biztonsággal. Ő hív téged, és jól teszed, ha hallgatsz hívó szavára. Krisztus az, aki így szól hozzád: „Aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elküldött, örök élete van s nem megy az ítéletre, hanem átment a halálból az életre”. – „Aki hisz a Fiúban, örök élete van; aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, az nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta” (Jn 5:24; Jn 3:36).

Az elföldeléssel kapcsolatban szemléltető képet használ az Ige, amikor az emberi test elföldelését magvetéshez hasonlítja: „De azt mondja valaki: Mi módon támadnak fel a halottak? És milyen testtel jönnek elő? Balgatag! Amit vetsz, nem elevenedik meg, csak ha előbb megrothad. És abban, amit elvetsz, nem azt a testet veted el, amely majd kikel, hanem a puszta magot, talán búzáét vagy más egyébét. De az Isten olyan testet ad annak, amilyent elhatározott…” „…Éppen így a halottak feltámadása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; elvettetik ékesség nélkül, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben. Elvettetik földi test, feltámasztatik szellemi test” (1Kor 15:35-38, 42-44).

A Szentírás eme tanúságtétele igen jelentős, drága és vigasztaló. Kiábrázolja itt az újjászületett keresztyén reménységet. Ő a legnagyszerűbb ígéret birtokosa: övé lesz a dicsőségben való feltámadás. Megérti tehát Isten beszédét, mikor az eltemettetést egynek veszi a magvetéssel.

Az Úr Jézus saját magára és a maga halálára ugyanezt a képet használja a János 12:24-ben: „Ha a búzaszem a földbe nem esik és el nem hal, csak egymaga marad; de ha elhal, sok gyümölcsöt terem”.

Ez az Ige beteljesedett Isten dicsőségére. Kívánhatna-e hát Isten gyermeke egyebet, mint azt, hogy ebben is hasonló legyen Megváltójához, amikor testét nyugodtan átadja a földnek, és ezzel rábízza arra, aki azt a maga dicsőséges testének hasonlatosságában majd feltámasztja? Legyen áldott Isten ezért a reménységért, amelyből valóság lesz „a mi megtartónknak, Jézus Krisztusnak megjelenése által, aki a halált eltörölte, az életet és romolhatatlanságot pedig világosságra hozta az evangélium által” (2Tim 1:10).

* * *

Ez az írás megjelent Gerhard Salomon: Az utolsó idő veszélyei a hívő számára című könyvének 179. oldalán. Az Evangéliumi Kiadó és Iratmisszió adta ki. Eredetileg német nyelven jelent meg, a Beröa Verlag adta ki Zürichben, Kremation oder Erdbestettung? címmel.