Keresztyén aktivizmus

Írta: Dave Hunt

Változás kikényszerítés útján?

Azt tapasztaljuk, hogy ma egyre több keresztyén vesz részt társadalmi és politikai „aktivizmusban” abból a megdöbbentő célból, hogy megpróbálják kikényszeríteni, hogy az istentelen társadalom a keresztyén magatartási alapelveket tegye magáévá. Példa erre az „Operation Rescue” (magyarul „Mentőakció”, egy Kaliforniában indult abortuszellenes szervezet). Alapítója, Randall Terry, elmagyarázza, hogy céljuk társadalmi elégedetlenség/tiltakozás előidézése, hogy ezáltal gyakoroljanak nyomást a kormányra, hogy az megváltoztassa az abortusztörvényeket. Egyik jellemző brossúrájukban olvashatjuk: „A Rescue segít megteremteni a politikai változáshoz szükséges társadalmi nyomást… Akár jó vagy akár rossz politikai fordulatról legyen szó, azután következik be, ha amerikaiak csoportjai elegendő nyomást gyakorolnak a nemzetre és a politikusokra, hogy a törvényeket változtassák meg.”

Nem számít, milyen dicséretes célja van az ilyen taktikázásnak, egyetlen példa sincs a Bibliában arra, ahol politikai vagy társadalmi „aktivizmusra” való buzdításról olvasnánk, vagy, hogy Isten népe használta volna ezt a módszert. Ennek a ténynek nagy súllyal kellene latba esnie e fontos téma bármiféle megvitatásánál. Számtalan eset van polgári engedetlenségre a Szentírásban, azonban sohasem választották ezt az utat azért, hogy egy istentelen társadalmat bibliai alapelveknek való engedelmességre vegyenek rá. A héber bábák például nem engedelmeskedtek fáraó parancsának, és megkímélték a fiúgyermekek életét, még olyan áron is, hogy „mentőakciójukat” hazugsággal leplezték (ez természetesen nem igazolja hazugságukat, mint bűnt – Solymos D.). Engedelmességük annyira kedves volt Isten szemében, hogy neveik, Sifra és Púa fennmaradtak a számunkra (2Móz 1:15-22). Ez azonban az egyéni lelkiismeret ügye volt az Isten előtt, nem pedig egy szervezett próbálkozás, hogy a pogány egyiptomiakra nyomást gyakoroljanak tömeges demonstrációk által, hogy Izráel Istentől kapott erkölcsi rendjét azok is elfogadják a maguk számára.

Ugyanez igaz Sidrák, Misák és Abednégó esetére, amikor visszautasították a király parancsának való engedelmeskedést, miszerint egy bálvány előtt kellett volna leborulniuk; valamint Dániel engedetlenségére az imádság ellen kiadott királyi végzéssel szemben. Bár bátran tett bizonyságot Istenről Dániel, még királyok előtt is, sohasem használta magas kormányzati pozícióját, hogy megpróbáljon nyomást gyakorolni egy pogány társadalomra, hogy az válassza a kegyes/istenfélő életmódot. József vagy Eszter sem gyakoroltak nyomást a pogány társadalmakra, amelyekben magas pozíciókat töltöttek be, hogy azok biblikus erkölcsi értékeket tegyenek a magukévá. Így volt ez Ezsdrás és Nehémiás esetében is. Használták befolyásukat a királyoknál, hogy engedélyt kapjanak Jeruzsálem és a templom újjáépítésére, de nem tettek erőfeszítéseket annak érdekében, hogy megváltoztassák azon társadalmak gyakorlatát, amiben éltek, annak ellenére, hogy azok abortuszt, homoszexualitást és más gonoszságokat gyakoroltak.

Bibliai példák?

Nincsenek bibliai példák a mai „keresztyén aktivizmus” alátámasztására. Krisztus „szenvedett érettünk, példát hagyván nekünk, hogy az Ő nyomdokait kövessük”. Szigorúan és ismételten megfeddette Izráel hamis vallási vezetőit, mégis sohasem beszélt – egyetlen egyszer sem – a római polgári hatóság igazságtalanságai ellen! Sem pedig nem javasolt, sem nem szervezett és részt sem vett bármiféle nyilvános tüntetésen, hogy nyomást gyakoroljon Rómára, hogy az megváltoztassa korrupt rendszerét, vagy kora társadalmának gonosz útjait. Alávetette magát az igazságtalan hatóságoknak, ahogyan a Róma 13. is elmondja nekünk, hogy hogyan kellene viselkednünk ma. „Aki szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött; hanem hagyta az igazságosan ítélőre.” (1Pt 2:23) Szó sincs itt „aktivizmusról”! Ugyanígy volt az apostolokkal és a korai Gyülekezettel.

Igen, Pál megmondta a római századosnak, aki jogtalanul meg akarta korbácsoltatni, hogy ő római állampolgár; Filippiben pedig a helyi tisztségviselőknek mondta, hogy jöjjenek oda hozzá a börtönbe, és kérjenek bocsánatot, hogy őt és Silást per nélkül megverték. Ez azonban nem politikai/társadalmi „aktivizmus” volt. Ezáltal nem próbálta meg megváltoztatni a társadalmat; egyszerűen a törvényből fakadó személyes jogaival élt – ahogyan nekünk is tennünk kell, amibe beletartozik például a szavazás lehetősége.

Pál elhatározta, hogy Istennek engedelmeskedik, mintsem embereknek, és sohasem vonakodott az evangéliumot hirdetni, még ha az az életébe is került. Ha a „keresztyén aktivizmus” Isten akarata volna, akkor Pál lett volna az első, aki félelem nélkül és minden áron kereste volna a lehetőséget rá.

Azután a Szentírás Mózes 1. könyvétől a Jelenések könyvéig nem nyújt sem példát, sem semmilyen tanítást, ami támogatná azt az elképzelést, hogy a keresztyéneknek politikai/társadalmi aktivizmusban, lobbizásban, vagy a Coalition on Revival (amerikai rekonstrukcionista szervezet) visszafoglalási módszereiben részt kellene venniük – vagy, hogy a keresztyéneknek, akik közhivatalt töltenek be, befolyásolniuk kellene a társadalmat, hogy abban a bibliai normák váljanak uralkodóvá. Ne feledjük, hogy bármilyen változtatást egy korrupt politikai rendszeren keresztül kellene végbevinni, amelynek nagy többsége mind felfelé, mind lefelé istentelen. A Róma 13. felszólít bennünket, hogy engedelmeskedjünk a felsőbbségeknek, az 1Timóteus 2. pedig arra int, hogy imádkozzunk értük – nem pedig arra, hogy megpróbáljuk megváltoztatni őket kényszerítéssel. Nem csupán ostoba dolog, de még nemkívánatos eredményre is vezet, ha megpróbáljuk meggyőzni a meg nem térteket, hogy úgy éljenek, mint a keresztyének. Nem képesek rá – és ha tudnának is (legalább is külsőképpen – Solymos D.), jobban megvakítaná őket a bűnükre és a Megváltóra való rászorultságuk beátására.

A Csel 19:23-41 elmondja, hogy Efézusban a polgárok nagy csoportja hatalmas „demonstrációt” szervezett Pál apostol és az általa hirdetett evangélium ellen. A minden valószínűség szerint néhány ezres tömeg tagjai megtépték a ruháikat, port szórtak a levegőbe, és két órán keresztül üvöltve hajtogatták fő bevételi forrásaik, a helyben készített istenek dicséretét. „Nagy az efézusi Diána!” – kiáltozták. Vajon Pálnak egy nagyobb keresztyén tömeget kellett volna összegyűjtenie, és még hangosabban és hosszabban kiáltozni, hogy ezáltal rákényszerítsék akaratukat a helyi hatóságokra? Természetesen nem! Ilyen nem-keresztyéni magatartás lealacsonyítja a mi Urunkat és az Ő evangéliumát a világ szintjére. Az ilyen eljárás elképzelhetetlen lett volna a korai Gyülekezet számára.

Mégis alapvetően ebből áll a mai „keresztyén aktivizmus” – jó szándékú, de ostoba próbálkozás arra, hogy „keresztyén alapelveket” erőltessenek egy istentelen társadalomra, hatékonyabb lobbizás, nagyobb demonstrációk és nagyobb „társadalmi elégedetlenség/tiltakozás” által, mint amit a homoszexuálisok, az abortuszpártiak vagy a pornográfiát űzők képesek előidézni.

Krisztusnak megnyerni – Krisztusért élni

Ahelyett, hogy kényszerítenénk az istenteleneket, hogy szentekhez illő módon éljenek, inkább meg kell nyernünk őket Krisztusnak, hogy azután képesekké válhassanak teljesen az Istenért élni. A személyes életünket Isten törvényének/Igéjének való engedelmességben kell élnünk, még ha az szembe is fordít bennünket a polgári törvényekkel. Továbbá, hogy az emberek elkerüljék a bálványimádást és az erkölcstelenséget, a keresztyéneknek prédikálniuk kell az evangéliumot mindenkinek mindenütt, akár tiltó kormányrendeletekre való tekintet nélkül. Így jártak el az apostolok, mikor a következő történelmi kijelentést tették: „Inkább Istennek kell engedelmeskednünk, mintsem embereknek” (Csel 5:29)! Sok keresztyén követte példájukat az évszázadokon keresztül, a pogány Róma, majd követője, a Római Katolikus Egyház alatt szenvedő mártíroktól kezdve azokig, akik ma Bibliát csempésznek iszlám vagy kommunista országokba.

Bár a hatóságok megtiltották nekik, az apostolok továbbra is prédikálták az evangéliumot. Azonban Urukhoz hasonlóan nem próbáltak meg lobbizni Rómában a prostitúció és abortusz eltörlésére; sem nyilvános demonstrációkat nem szerveztek az igazságtalan törvények megváltoztatására. Nagy veszélyt jelent, hogy valakit annyira megragadhatnak a jó ügyek társadalmi aspektusai, hogy a legfőbb keresztyén elhívást figyelmen kívül hagyja. A nagy missziói parancs nem foglal magába felhívást a társadalomra kifejtett keresztyén befolyásra. Nem azért vagyunk, hogy „megváltoztassuk a társadalmat”, hanem hogy „egyeseket térítsünk”. Sokat beszélnek ma a „világ Krisztusért való megváltoztatásáról”. Valójában nem létezik bibliai tanítás vagy példa, ami támogatná e népszerű szólamot. Ahelyett, hogy a bűnösöket szentekhez illő módon való életre biztatnánk, mennyei polgárságra kell őket elhívnunk „az Istenhez való megtérés, és a mi Urunk Jézus Krisztusba vetett hit” (Csel 20:21) által.

De hát nem „só és világosság” kellene legyünk e világban (Mt 5:13-16)? Igen, Krisztus valóban ezt mondta. Azonban hogy megértsük, pontosan mire gondolt, elsősorban Őrá, mint tökéletes példánkra kell tekintenünk. Jézus, a „világ Világossága”, sohasem támogatott vagy próbált meg társadalmi/politikai változást elérni. Az Ő világossága leleplezi a bűnt és üdvösségre vezeti az embereket, felkészítve őket a menny számára (Ef 5:8-13). A só pedig megtisztítja azt a sebet, amit a világosság feltárt és megfeddett.

A társadalomban jelentős változásokat hozott a prédikáció és a példa. Mindazonáltal a rabszolgaság eltörlése, a gyermekek munkavégzéséről szóló törvények beiktatása és a nők számára biztosított bővebb jogok, bár fejlődést jelentettek, amikért hálásnak kell lennünk, mégsem formálták a társadalmat kegyesebbé. És az sem tűnik valószínűbbnek, hogy e jobb feltételek között az emberiség nagyobb hányada jut majd a mennybe, mint korábban. Miközben igaz, hogy az ilyen változásokért megéri dolgozni, sok keresztén annyira belemerült az ilyen jó ügyekbe, hogy elveszítették a buzgóságukat a lélekmentésre. Ott kötöttek ki, hogy nem keresztyénekkel is összefogtak, akik szintúgy „tradicionális értékeket” tettek magukévá, és oda jutottak, hogy ma kompromittált „szociális evangéliumot” hirdetnek, ami nem képes üdvözíteni.

Mit kellene akkor tennünk?

Meg kell állapítanunk, hogy a szociális/politikai aktivizmusból származó jó erős motiváló tényező arra, hogy az ember részt vegyen bennük. Sok keresztyén polgárjogi mozgalmakban vett részt, ami végül szegregációhoz vezetett. Biztosan nem helytelen dolog a keresztyének számára, hogy ilyen tevékenységekben részt vegyenek. Az abortusz klinikákon meggyilkolt ártatlan csecsemőket, mint a náci haláltáborokba szállított zsidókat annak idején, minden bizonnyal meg kell menteni! Semmit sem kellene tenniük hát a keresztyéneknek? Nincs hát bibliai alapja annak, hogy segíteni szeretnénk az elnyomottaknak?

Igen, a Biblia figyelmeztet bennünket: „Szabadítsd meg azokat, akik a halálra vitetnek, és akik a megöletésre tántorognak, tartóztasd meg! Ha azt mondanád: ímé, nem tudtuk ezt; nemde, aki vizsgálja az elméket, ő érti, és aki őrzi a te lelkedet, ő tudja? és kinek-kinek az ő cselekedetei szerint fizet.” (Péld 24:11-12) Az irgalmas samaritánus példázata is elmondja nekünk, hogy törődnünk kell azokkal, akik segítségre szorulnak, amit még Krisztus is mond: „Amit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal…” (Mt 7:12) Ezek az alapelvek benne vannak Isten törvényében, amit minden ember lelkiismeretébe beírt: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!”

Minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy megmentsünk abortuszra szánt babákat, mint ahogyan megmentenénk bárkit, aki veszélybe került. A Biblia nem mondja el nekünk, hogy az egyes szentek mit cselekedtek e tekintetben, mivel ez nem specifikusan keresztyén feladat, sem pedig nem olyan dolog, ami kimondottan a Gyülekezet jogkörébe tartozna, hanem minden ember felelőssége. Továbbá azt is el kell mondani, hogy a „megmentőknek” azzal kell foglalkozniuk, hogy életeket mentsenek – nem pedig, hogy társadalmi zendülést szítsanak, hogy ezáltal a gonosz társadalmat biblikus alapelvek elfogadására kényszerítsék.

Vajon mi volt a motivációja Gorbacsovnak, mikor a prédikálás szabadságát és olyan szabad vallásgyakorlatot engedélyezett a Szovjetunióban, mint amilyen nyugaton volt jellemző? Nem más, mint nagy Konstantinnak az ősi Rómában. Ő is szükségesnek látta a birodalom érdekében ezeket a lépéseket – és még arra is gondolhatott, hogy a szabadság hatékonyabban elpusztítja a Gyülekezetet, mint az ellenállás. Szomorú, hogy sok szovjet keresztyén, aki ki tudott jutni nyugatra a családjával, és akik eleinte hálásak voltak Istennek a szabadságért, végül elvesztették gyermekeiket, akik a drogok, a szabad szex, a büszkeség, a kívánságok és a világiasság áldozatává váltak – gonosz dolgok, amik nagyobb veszélynek tűnnek a hívők számára a nyugat szabadságában, mint a kommunista elnyomás alatt.

A mentőakció valódi léptéke

A mai „keresztyén aktivizmus” túlontúl szűk látószögű és szelektív. Bizonyos problémákkal foglalkozik, miközben nem vesz tudomást sok más egyenlő vagy éppen nagyobb fontosságú dologról. Nem csupán a magzatokat kell megmentenünk, hanem a már iskolákban tanuló gyermekeket is, akiket az erkölcstelenség, a varázslás és az okkultizmus tanítása által rontanak meg. Világosan kellene látnunk, hogy a pszichológia a fő eszköze rengeteg gonoszságnak, és ezért gyökeresen ki kellene irtanunk a gyülekezeteinkből, a szemináriumainkból és az egyetemekről.

Meg kell tagadnunk a bűnt, nemzeti bűnbánatra hívni az embereket, és prédikálni az evangéliumot, mégpedig meggyőző erővel. A keresztyéneknek nem csupán a homoszexualitás, a gyermekbántalmazás, a pornográfia és az abortusz miatt kell bűnbánatra hívniuk az embereket, hanem az Isten-ellenes lázadás és Krisztus elutasításának sokkal kifinomultabb formái miatt is. A Gyülekezetet nem csupán a szociális érzékenység hiánya miatt kell ostorozni, hanem a tévtanításai és az igazság prédikálásának hiánya miatt. Le kell lepleznünk a romboló tévtanítások tömkelegét. A Gyülekezet részéről képmutatás a világ bűnei ellen tiltakozni, miközben megtűri a bűnt önmagában, és tiszteli azokat, akik hamis evangéliumot hirdetnek, és Krisztus keresztjének az ellenségei.

A tüntetések helyett prófétákra van szükségünk, akik a világot bűnbánatra és megtérésre hívják: Énókokra, akik Istennel járnak és figyelmeztetnek az ítéletre (1Móz 5:22-24, Júd 14-15); Noékra, „az igazság hirdetőire” (2Pt 2:5), akik figyelmeztetnek az eljövendő ítéletre és hívják a bűnösöket a biztonságos bárkába (Krisztushoz). Vajon mi lett volna, ha a bárka építése helyett Noé megpróbálta volna megreformálni a társadalmat! Szükségünk van Dánielekre: „Mene, mene, tekel ufarszin” – a kézírás ott van a falon, Amerika! (Az eredeti írás az USA-ban született – Solymos D.) Megmérettettél, és híjával találtattál! Meggyilkolt csecsemők, a homoszexualitás utálatossága, és a társadalom gúnyos, elszánt lázadása Isten ellen haragra gerjesztette Őt, s már nincs semmi esély az ítélet elhalasztására! Ézsaiásokra és Jeremiásokra van szükségünk, akik sohasem tettek „pozitív megvallást”, s nem tudták, hogy mi az a „pozitív gondolkodás hatalma”, hanem prédikálták az igazságot!

A „keresztyén aktivizmus” nem keresztyéni dolog. Ez egy kerülőút ahelyett az egyenes út helyett, amit a Gyülekezetnek a világ színe előtt járnia kell. Ez az „aktivizmus” a valódi problémákat figyelmen kívül hagyhatja, kompromisszumhoz és szentségtelen szövetségekhez vezethet, és elrabolhatja az időnket és energiánkat, amit sokkal jobban használhatnánk az evangélium hirdetése ügyében. Mérlegeljük hát az időnket igénylő feladatokat, és határozzuk meg a prioritásokat. Vegyünk teljes mértékben részt a lelkek örökkévalóság számára történő megmentésében!

Dave Hunt

Updated excerpt from

Whatever Happened to Heaven?

(1988) pp. 84-86, by Dave Hunt

For more information contact

THE BEREAN CALL

PO Box 7019 • Bend OR 97708-7019