A hagyománytól az igazságig

Egy pap története – Richard Peter Bennett

A gyermekévek

Egy nyolctagú ír családban születtem, s gyermekkorom boldog és teljes volt. Édesapám az Ír Hadseregben szolgált ezredesként, kilenc éves voltam, amikor visszavonult. Családom szeretett játszani, énekelni és szerepelni a dublini katonai táborban, ahol laktunk.

Tipikus ír római katolikus család voltunk. Édesapám néha ünnepélyesen letérdelt ágya mellé, hogy imádkozzon. Édesanyám úgy tűnt, hogy Jézussal beszélgetett, miközben varrt, mosogatott vagy éppen elszívott egy cigarettát. Esténként általában mindannyian a nappaliban térdepeltünk, és a rózsafüzért imádkoztuk. A vasárnapi misét csak súlyos betegség esetén mulasztottuk el. Öt-hat éves koromra Jézus Krisztus egy nagyon is valóságos személy volt számomra csakúgy, mint Mária és a szentek. Így könnyen azonosulok más hagyományos európai katolikus nemzetek tagjaival, illetve a hispán és filippínó emberekkel, akik Jézust, Máriát, Józsefet és más szenteket mind a hit közös üstjébe vegyítik.

A belvederi jezsuita iskolában, ahová általános és középiskolába jártam, belénk sulykolták a katekizmust. A többi ott tanuló fiúhoz hasonlóan már tíz éves korom előtt fel tudtam sorolni öt érvet Isten létezésére, illetve arra, hogy miért a pápa az egyetlen igaz egyház feje. A lelkek kimentése a purgatóriumból komoly feladat volt. A gyakran idézett szavakat, hogy „szent és üdvös gondolat imádkozni a halottakért, hogy bűneik alól feloldozást nyerjenek”, megtanultuk anélkül, hogy tudtuk volna, mit is jelentenek. Azt mondták nekünk, hogy a pápa mint az egyház feje a legfontosabb ember a földön. Amit ő mond, az törvény, és a jezsuiták az ő jobb kezei. Bár a mise latin nyelven folyt, megpróbáltam minden nap részt venni, mert kíváncsivá tett az a mély misztikum, ami körülvette. Azt tanították nekünk, hogy Istent leginkább úgy dicsőíthetjük, ha rendszeresen járunk misére. Bátorították a szentekhez való imádkozást, s az élet szinte minden területére voltak védőszentjeink. Én nem követtem ezt a gyakorlatot, kivéve amikor Szent Antalhoz, az elveszett tárgyak védőszentjéhez fordultam, mivel gyakran elveszítettem a dolgaimat.

Tizennégy éves koromban elhívást éreztem a misszionáriusi szolgálatra. Mindenesetre ez az elhívás nem nagyon befolyásolta az akkori életmódomat. A tizenhat és tizennyolc év közötti időszak egy fiatal számára a legboldogabb, a legteljesebb éveket jelenti. Ez idő alatt elég jól tanultam, és eredményesen sportoltam. Édesanyámat gyakran kellett elkísérnem a kórházba kezelésekre. Várakozás közben egy könyvben a következő idézetre bukkantam rá a Márk evan-géliuma 10:29-30-ból: „Jézus így szólt: Bizony mondom néktek: senki sincs, aki elhagyta házát vagy testvéreit, anyját vagy apját, gyermekeit vagy szántóföldjeit énértem és az Evangéliumért, és ne kapna százannyit: most ebben a világban házakat és testvéreket, anyát, gyermeket, és szántóföldeket üldöztetésekkel együtt, a jövendő világban pedig örök életet.” Mivel fogalmam sem volt a megváltás valódi üzenetéről, úgy láttam, hogy valóban misszionáriusi munkára vagyok elhívatva.

Próbálkozás az üdvösség elnyerésére

1956-ban elhagytam családomat és barátaimat, és beléptem a Dominikánus Rendbe. Nyolc évet töltöttem el azzal, hogy megtanuljam, mit jelent szerzetesnek lenni, hogy tanulmányozzam az egyház hagyományait, a filozófiát, Aquinói Tamás teológiáját, és egy keveset a Bibliát – katolikus nézőpontból. Ami személyes hitem volt, azt a dominikánus vallási rendszer intézményesítette és ritualizálta. Az egyházi és dominikánus törvényeknek való engedelmességet a megszentelődés útjaként állították elém. Ambrose Duffy tanárunkkal gyakran beszélgettem arról, hogy a törvény a megszentelődés eszköze. Amellett, hogy szentté akartam válni, bizonyos akartam lenni örök megváltásom felől is. Megtanultam XII. Pius pápa tanításának egy részét, amely így hangzott: „…sokak üdvössége függ az imáktól és Krisztus misztikus testének e célra történő feláldozásától…”. Fatimának és Lourdes-nak is ez az alapüzenete, hogy az üdvösséget szenvedéssel és imával nyerhetjük el. Én pedig igyekeztem ilyen módon elnyerni a magam és mások üdvösségét. A tallaghti (Dublin mellett) dominikánus kolostorban sok gyötrelmet okoztam magamnak azért, hogy lelkeket mentsek meg: a tél kellős közepén jéghideg vízzel zuhanyoztam, és a hátamat egy kis acéllánccal vertem. A tanárunk pontosan tudta, mit csinálok, hiszen az ő szigorú életmódja is része volt az inspirációnak, melyet a pápa szavaiból nyertem. Kemény elhatározással tanultam, imádkoztam és vezekeltem. Megpróbáltam betartani a Tízparancsolatot, a rengeteg dominikánus szabályt és hagyományt.

Külső pompa – belső üresség

1963-ban, 25 évesen római katolikus pappá szenteltek, és Rómába mentem, hogy az Angelicum Egyetemen fejezzem be Aquinói Tamás teológiájáról szóló tanulmányaimat. Rómában azonban megdöbbentett az a külső pompa, és a belső üresség, ami ott fogadott. Az évek során, különböző könyvek és fotók alapján, kialakult bennem egy kép a Szentszékről, a Szent Városról. Ez ugyanaz a város lett volna? Az Angelicum Egyetemen az is megdöbbentett, hogy a több száz hallgató, aki reggelente az órákra özönlött, meglehetősen érdektelennek tűnt a teológia iránt. Észrevettem, hogy órák alatt Time és Newsweek magazinokat olvasnak. Azok is, akik érdeklődtek az órákon elhangzottak iránt, vagy csak diplomát akartak szerezni, vagy pedig egyházi tisztségeket akartak elnyerni hazájukban.

Egy nap sétálni indultam a Colosseumba, hogy lábam azt a földet érintse, ahol egykor annyi keresztyén vérét kiontották. Elsétáltam a Fórumon lévő arénába. Megpróbáltam elképzelni azokat a nőket és férfiakat, akik annyira jól ismerték Krisztust, hogy az Ő hatalmas szeretete által, örömmel készültek arra, hogy máglyán égjenek el, vagy vadállatok falják fel őket elevenen. Az élmény felett érzett örömömet azonban alaposan elrontotta néhány fiatal, akik hazafelé a buszon gúnyolódni kezdtek rajtam, olyan szavakat kiabálva, mint „szemét, söpredék”. Rájöttem, hogy nem azért inzultáltak, mert kiállok Krisztus mellett, ahogyan a korai keresztyének tették, hanem mert a Római Katolikus Egyház képviselőjét látták bennem. Ezt az ellentmondást gyorsan kivertem a fejemből, de mindenesetre mindaz, amit korábban tanultam Róma jelenlegi dicsőségéről, most lényegtelennek és üresnek tűnt.

Rövid idővel később, egyik este két órán át imádkoztam a San Clemente templom főoltára előtt. Visszagondolva ifjúkori elhívásomra, hogy legyek misszionárius, valamint a Márk 10:29-30 százszoros ígéretére, végül úgy határoztam, mégsem szerzem meg azt a teológiai diplomát, ami a fő célom volt, amióta elkezdtem Aquinói Tamás teológiájával foglalkozni. Ez egy fontos döntés volt, de a hosszú ima után bizonyos voltam benne, hogy helyesen döntöttem.

A pap, aki a konzulensem volt a diplomamunkámban, nem akarta elfogadni a döntésemet. Hogy megkönnyítse számomra a diploma megszerzését, felajánlott egy dolgozatot, amit évekkel azelőtt már megírtak. Azt mondta, hogy használhatnám azt, mintha a sajátom lenne, ha hajlandó vagyok a szóbeli diplomavédésre. Ettől felfordult a gyomrom. Amit tett, hasonló volt ahhoz, amit néhány héttel korábban láttam egy parkban: elegáns utcalányok mutogatták magukat fekete bőrcsizmában. A pap ajánlata ugyanolyan bűn volt. Ragaszkodtam az elhatározásomhoz, és az egyetemet a normál akadémiai szinten végeztem el, diploma nélkül.

Amint visszatértem Rómából, hivatalos értesítést kaptam, miszerint kijelölték számomra a corki egyetemen egy hároméves kurzus elvégzését. Őszintén imádkoztam a misszionáriusi elhívásomért, és nagy meglepetésemre felszólítást kaptam, hogy 1964 augusztusának végén Trinidádba, az Antillákra utazzak misszionáriusként.

Büszkeség, elbukás és egy újfajta éhség

1964. október 1-jén érkeztem Trinidádba, s hét éven át sikeres pap voltam – legalábbis a Római Katolikus Egyház értelmezése szerint, – minden kötelezettségemet jól végeztem, és sok embert gyűjtöttem a misékre. 1972-re komolyan belekerültem a katolikus karizmatikus mozgalomba. Ugyanabban az évben, március 16-án egy imaösszejövetelen megköszöntem az Úrnak, hogy ilyen jó pap vagyok, és arra kértem Őt, ha ez az Ő akarata, alázzon meg, hogy még jobb lehessek. Aznap este egy súlyos balesetet szenvedtem, a fejem hátul felhasadt, és a gerincem is több helyen megsérült. Ha nem kerültem volna ilyen közel a halálhoz, kétlem, hogy valaha is kijutottam volna önelégült állapotomból. Miközben Istenhez kiáltottam fájdalmamban, a gépies, formális imádságok üresnek tűntek.

A szenvedések alatt, amelyeket a balesetet követő néhány hétben átéltem, lassan kezdtem vigaszt találni a személyes imában. Nem imádkoztam többet a breviáriumot (papi zsolozsmakönyv, a Római Katolikus Egyházban a klérus hivatalos imái) és a rózsafüzért sem, hanem elkezdtem úgy imádkozni, hogy a Biblia egyes részeit használtam fel. Ez egy nagyon lassú folyamat volt. Nem tudtam, hogyan haladjak a Bibliában, és az a kevés, amit az évek során tanultam róla, inkább csak az iránta való bizalmatlanságomat növelte. A filozófiában és Aquinói Tamás teológiájában szerzett műveltségem semmi segítséget sem jelentett, így hát úgy indultam el megtalálni az Urat a Szentírásban, mintha egy sűrű, sötét erdőbe mentem volna térkép nélkül.

Amikor ugyanebben az évben egy új plébániára neveztek ki, megtudtam, hogy azzal a dominikánus baráttal fogok együtt dolgozni, aki korábban évekig szerzetestársam volt. Több mint két évig szolgáltunk együtt, a tőlünk telhető legnagyobb odaadással keresve az Urat Pointe-A-Pierre város plébániáján. Olvastunk, tanultunk, imádkoztunk, és megpróbáltuk az egyházi tanításokat a gyakorlatba átültetni. Közösségeket hoztunk létre Gasparilloban, Claxton Bayben és Marabellában, csakhogy a legnagyobb falvakat említsem. Katolikus vallási értelemben nagyon sikeresek voltunk. A katekizmust számos iskolában tanították, többek között az állami iskolákban is. Ez idő alatt folytattam személyes bibliatanulmányozásomat, de ez nem nagyon befolyásolta a munkát, amit végeztünk. Inkább világosan megmutatta nekem, hogy mennyire keveset tudok az Úrról és az Ő Igéjéről. Ebben az időben a Filippi 3:10 szavaival kiáltottam az Úrhoz: „Hogy megismerjem Őt, és az Ő feltámadásának erejét…”.

Közben a katolikus karizmatikus mozgalom egyre növekedett, és a legtöbb faluban meg-ismertettük az ott élőkkel. A mozgalom kapcsán néhány kanadai, magát keresztyénnek valló ember érkezett Trinidádba, hogy megosszák velünk tapasztalataikat. Üzenetükből sokat tanultam, különösen a gyógyulásért való imádságról. Mindaz, amit elmondtak, nagyon élményközpontú volt, de számomra valóban áldást jelentett, mivel hatására még inkább elmélyedtem a Szentírásban mint az autoritás forrásában. Elkezdtem összehasonlítani egymással az igerészeket, a fejezeteket és a verseket is. Az egyik rész, amit a kanadaiak használtak, az Ézsaiás 53:5 volt: „…és az Ő sebeivel gyógyulánk meg.”Az Ézsaiás 53 tanulmányozása közben felfedeztem, hogy ott a Biblia a bűnnel kapcsolatban a helyettes áldozatról beszél. Krisztus meghalt helyettem. Tévedés volt részemről, hogy megpróbáltam együttműködni bűneim árának megfizetésében. „Hogyha pedig kegyelemből, akkor nem cselekedetekből: különben a kegyelem nem volna többé kegyelem.” (Róma 11:6) „Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, kiki az ő útára tértünk; de az Úr mindnyájunk vétkét Őreá veté.” (Ézsaiás 53:6)

Az egyik konkrét bűnöm volt az, hogy gyakran nehezteltem emberekre, néha egyenesen dühös lettem. Habár bocsánatot kértem bűneimért, még mindig nem volt világos számomra: bűnös voltom abból a természetből ered, amit mindannyian Ádámtól örököltünk. Az Írás igazsága szerint: „nincsen csak egy igaz is (Róma 3:10), továbbá „Mert mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nél-kül.”(Róma 3:23). Ennek ellenére, a Római Katolikus Egyház azt tanította nekem, hogy romlott természetemet – amit eredendő bűnnek neveznek – gyermekkori keresztségem eltörölte. Elmémben megtartottam ezt a hitemet, de a szívemben tudtam, hogy bűnös természetemet még nem győzte le Krisztus. Még mindig ez a kiáltás tört fel a szívemből: „Hogy megismerjem Őt, és az Ő feltámadásának erejét…”. (Filippi 3:10) Tudtam, hogy csak az Ő ereje által élhetek keresztyén életet. Ezt az idézetet ráragasztottam a kocsim műszerfalára és sok más helyre. Ez volt a kérés, amely motivált, és az Úr, aki hűséges, lassan válaszolni kezdett.

A végső kérdés

Először felfedeztem, hogy Isten Igéje, a Biblia tökéletes és tévedés nélküli. Korábban azt tanították nekem, hogy az Ige relatív, és a szavahihetősége számos területen megkérdőjelezhető. Lassan kezdtem megérteni, hogy a Szentírás valójában megbízható. A Strong Konkordancia (Bibliai szómutató) segítségével elkezdtem tanulmányozni a Szentírást, hogy megtudjam, mit mond önmagáról. Rájöttem arra, hogy a Szentírás világosan tanítja, hogy minden szava Istentől való, tökéletes és történelmileg hű. Isten ígéretei, a próféciák, az erkölcsi parancsok, a keresztyén életre adott gyakorlati tanácsok igazak benne. „A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, Hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.” (2 Timóteus 3:16-17)

Ezt a felfedezést éppen akkor tettem, amikor ellátogattam Vancouverbe és Seattlebe. Amikor megkértek, hogy a St. Stephen katolikus templomban előadást tartsak az imacsoportnak, témául Isten Igéjének abszolút tekintélyét választottam. Ez volt az első alkalom, hogy megértettem ezt az igazságot és beszéltem róla. Amikor visszatértem Vancouverbe, egy nagy plébániatemplomban mintegy 400 ember előtt prédikáltam ugyanerről. Kezemben a Szentírással kijelentettem, hogy „a Biblia, Isten szava az abszolút és egyedüli tekintély minden hitbeli és erkölcsi kérdésben.” Három nappal később Vancouver érseke, James Carney az irodájába hívatott. Hivatalosan elhallgattatott és megtiltotta, hogy az érsekségén belül prédikáljak. Elmondta, hogy büntetésem sokkal súlyosabb lett volna, ha nem lett volna ajánlólevelem a saját érsekemtől, Anthony Pantintól. Nem sokkal ezután visszatértem Trinidádba.

Egyház — Szentírás dilemma

Mialatt még mindig Pointe-A-Pierre-ben voltam plébános, megkérték Ambrose Duffyt, aki oly szigorral tanított engem egykoron, hogy legyen a segítőm. A kocka megfordult. Néhány kezdeti nehézség után jó barátok lettünk, és felfedezéseimet megosztottam vele is. Nagy érdeklődéssel hallgatta és kommentálta őket, ugyanakkor tudni akarta, mi indított erre engem. Benne egy összekötő kapcsot láttam dominikánus testvéreimmel, sőt az érsekséggel is. Amikor váratlanul szívrohamban meghalt, mély szomorúság töltött el. Elképzelésemben Ambrose lehetett volna az, aki segít megoldani az Egyház és Biblia közötti dilemmámat, amellyel már régóta küszködtem. Reménykedtem, hogy ő meg tudja végre magyarázni nekem és szerzetestársaimnak azokat az igazságokat, melyekkel nem tudtam megbirkózni. A temetésén én prédikáltam, és nagy volt a kétségbeesésem.

Továbbra is a Filippi 3:10-ért imádkoztam: „Hogy megismerjem Őt, és az Ő feltámadásának erejét…”. De ahhoz, hogy többet tudjak meg Róla, először magamat mint bűnöst kellett jobban megismernem. A Szentírásból (1 Timóteus 2:5) megértettem, hogy papi közbenjárói szerepem – amit a Római Katolikus Egyház tanított, s ami pontosan ellentétes volt a Biblia tanításával – helytelen volt. Jól esett, hogy az emberek felnéztek rám, és hogy bizonyos értelemben bálványoztak. Bűnömet azzal magyaráztam, hogy végső soron ez az, amit a világ legnagyobb egyháza tanít, tehát ki vagyok én, hogy ezt megkérdőjelezzem. Mégis, bensőmben komoly harc dúlt. Kezdtem meglátni, hogy Mária, a szentek és a papok imádása valójában bűn. De, habár hajlandó voltam megtagadni Mária és a szentek közbenjárói szerepét, a papi hivatást képtelen voltam megtagadni, hiszen erre tettem fel az egész életemet.

A küzdelem évei

Mária, a szentek és a papi hivatás csak egy kis részét jelentették annak a hatalmas küzdelemnek, amelyet magamban vívtam. Ki volt az életem Ura – Jézus Krisztus az Ő Igéje által, vagy a Római Katolikus Egyház? Ez a létfontosságú kérdés égett bennem különösen a sangre grande-i szolgálatom utolsó hat éve alatt (1979-1985). Gyermekkorom óta mélyen belém táplálták azt, hogy a Római Katolikus Egyház a legfőbb tekintély hitbeli és erkölcsi kérdésekben. Lehetetlennek tűnt az, hogy ez valaha is megváltozhat. Róma nemcsak mindenek felett való volt, hanem mindig Szent Anyának nevezték. Hogyan is szállhatnék szembe a Szent Anyával, annál is inkább, mert nekem hivatalosan is részem volt abban, hogy sákramentumait kiosztottam, és az embereket az iránta való hűségre bátorítottam.

1981-ben egy new orleans-i plébánosoknak szervezett hitújító szemináriumon tulajdonképpen újra felajánlottam magam a Római Katolikus Egyház szolgálatára. Mégis, amikor visszatértem Trinidádba, és ismét az élet valódi problémáival kellett foglalkoznom, kezdtem visszatérni újból Isten Igéjének a tekintélyéhez. Végül már a bennem levő feszültség egy kötélhúzáshoz hasonlított. Néha a Római Katolikus Egyházat, máskor a Bibliát tartottam abszolút tekintélynek. A gyomrom is megszenvedte azt az időszakot, mivel érzelmeim állandóan kavarogtak. Tudnom kellett volna azt az egyszerű igazságot, hogy senki sem szolgálhat egyszerre két urat (Máté 6:24). Szolgálatomból kiindulva Isten Igéjének abszolút igazságát a Római Katolikus Egyház legfelsőbb tekintélye alá kellett rendelnem.

A bennem dúló ellentmondást jelképezte az is, amit a Sangre Grande templom négy szobrával tettem. Szent Ferenc és Szent Márton szobrait összetörtem, és eltávolítottam a templomból, mivel Isten törvényének a második parancsolata a 2 Mózes 20:4-5-ben kimondja, hogy: „Ne csinálj magadnak faragott képet… Ne imádd és ne tiszteld azokat…”Azonban, amikor néhányan ellenezték Mária és a Szent Szív szobrok eltávolítását a templomból, a legfelsőbb tekintélyre hivatkozva otthagytam őket. A Római Katolikus Egyház törvénye kimondja az 1188. Kánonban: „A szentek tiszteletére szánt szent képek templomokban való kihelyezésének a gyakorlata érvényben marad”. Nem vettem észre, hogy tulajdonképpen megpróbáltam Isten Igéjét alárendelni az ember szavának.

Saját tévedésem

Habár korábban megértettem azt, hogy a Biblia abszolút tekintély, magamban még mindig azzal küzdöttem, hogy megpróbáljam megőrizni a Római Katolikus Egyház tekintélyét Isten Igéjével szemben – még olyan kérdésekben is, ahol az egyház álláspontja éppen ellenkezője volt a Biblia tanításának. Hogyan volt ez lehetséges? Mindenek előtt ez a saját tévedésem volt. Ha elfogadtam volna a Biblia abszolút tekintélyét, akkor Isten Igéje arra kényszerített volna, hogy adjam fel papi közbenjárói szerepemet, de az túl értékes volt számomra. Másodszor, soha senki nem kérdőjelezte meg papi tevékenységemet. A tengerentúlról is jöttek magukat keresztyénnek vallók, akik részt vettek a misén, látták a szent olajat, a szentelt vizet, medálokat, szobrokat, miseruhákat, szertartásokat, és soha egy szóval sem ellenezték egyiket sem. A Római Katolikus Egyház lenyűgöző stílusa, szimbolizmusa, zenéje és művészi érzéke nagyon magával ragadó volt. A tömjén nemcsak bódító illatú, de az elmét is elvarázsolja.

A fordulópont

Egy napon egy hölgy kihívás elé állított (ő volt az egyetlen keresztyén, aki papi szolgálatom 22 éve alatt megszólított az evangéliummal): „Maguk, római katolikusok csak külsőségekben tisztelik Istent, de az Ő erejét megtagadják.” Ezek a szavak sokáig zavartak, mert a fények, a zászlók, a népzene, a gitárok és dobok nagyon kedvesek voltak számomra. Valószínűleg egész Trinidádban nem volt még egy pap, akinek olyan színes miseruhái és palástjai lettek volna, mint nekem. Egyszerűen nem vettem észre, ami a szemem előtt volt.

1985 októberében Isten kegyelme erősebbnek bizonyult, mint a hazugság, amelyben élni próbáltam. Barbadosra mentem imádkozni a kompromisszum miatt, melybe belekényszerítettem magam. Ekkor már tényleg úgy éreztem, hogy csapdába kerültem. Isten Igéje valóban abszolút tekintély. Csak Neki szerettem volna engedelmeskedni, de ugyancsak Isten előtt fogadtam engedelmességet a Római Katolikus Egyház legfelsőbb tekintélyének. Barbadoson elolvastam egy könyvet, amely az Egyház bibliai jelentését magyarázta, mint „a hívők közössége.” Az Újszövetségben semmilyen utalás nincs hierarchiára, a laikusok fölött uralkodó klérus fogalma ismeretlen. Inkább ahogyan az Úr maga mondta: „Ti pedig ne hivassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.”(Máté 23:8) Az egyház bibliai jelentésének – mint gyülekezet, vagyis a hívők közössége – megértése szabaddá tett arra, hogy elhagyjam a Római Katolikus Egyház legfelsőbb tekintélyét, és egyedül Jézus Krisztusnak mint Úrnak rendeljem alá magam. Kezdett világossá válni számomra, hogy bibliai értelemben a püspökök, akiket az egyházban ismertem, nem voltak biblikus keresztyének. Legtöbbjük nagyon kegyes volt, elkötelezett Mária és a rózsafüzér iránt, hűséges Rómához, de egyiküknek sem volt halvány fogalma sem a megváltás befejezett művéről, hogy Krisztus munkája befejeződött, és hogy a megváltás teljes és személyes. Mindannyian bűnért való vezeklésről prédikáltak, az emberi szenvedésről, vallásos tettekről, de ez a megváltás emberi útja volt, és nem a kegyelem evangéliuma. Isten kegyelméből felismerhettem, hogy sem a cselekedetek, sem az egyház nem tudnak üdvözíteni. „Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van. Isten ajándéka ez; Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjen.” (Efézus 2:8-9)

Újonnan születve 48 évesen

Amikor rájöttem, hogy a Jézus Krisztusban való élet lehetetlen úgy, hogy közben hű maradok az egyház tanaihoz, kiléptem a Római Katolikus Egyházból. 1985 novemberében elhagytam Trinidádot, de csak a szomszédos Barbadosig jutottam el. Egy idősebb házaspárnál szálltam meg, s közben az Úrhoz imádkoztam egy öltönyért és annyi pénzért, hogy eljuthassak Kanadába, mert csak nyári ruhám volt, s mindössze néhány száz dollárom. Az Úr mindkét kérésemet meghallgatta anélkül, hogy bárki másnak is beszéltem volna szükségeimről. A negyven fokos trópusi időjárásból havas, jeges időbe csöppentem Kanadában. Egy hónapot töltöttem Vancouverben, majd az Egyesült Államokba utaztam. Most már bíztam abban, hogy az Úr majd gondot fog viselni szükségleteimről, hiszen ott álltam 48 évesen egy új élet küszöbén gyakorlatilag egyetlen fillér nélkül. Nem volt tartózkodási engedélyem, jogosítványom, semmiféle ajánlásom, csupán az Úr volt velem, és az Ő Igéje.

Hat hónapot töltöttem egy keresztyén házaspárnál egy Washington állambeli farmon. Vendéglátóimnak elmagyaráztam, hogy kiléptem a Római Katolikus Egyházból, elfogadva Jézus Krisztust, és a Bibliát tökéletes kijelentésként. Elmondtam nekik, hogy döntésem „feltétel nélküli, végleges, visszafordíthatatlan és elszánt”. A hangzatos szavak nem hatották meg őket, sőt sokkal inkább tudni akarták, hogy van-e bennem bármiféle keserűség vagy seb. Imádkozva és együttérzően gondoztak, annál is inkább, mert ők maguk is átmentek ugyanezeken, és pontosan tudták, hogy milyen könnyen megkeseredhet az ember. Négy nappal azután, hogy megérkeztem otthonukba, Isten kegyelme által kezdtem meglátni azt, hogy a megtérés a megváltás gyümölcse. Ez azt jelentette, hogy már nemcsak bocsánatért könyörögtem az Úrhoz, amiért annyi éven át kompromisszumban éltem, hanem elfogadtam az Ő gyógyítását is ott, ahol a legmélyebb sebeket kaptam. 48 évesen, végre, egyedül Isten Igéjének a tekintélyére hivatkozva, kegyelemből, elfogadtam Krisztus helyettes engesztelő áldozatát. Övé legyen a dicsőség ezért!

Miután ez a keresztyén házaspár és családja mind fizikailag, mind lelkileg rendbe hozott, az Úr megajándékozott egy feleséggel, egy hitben újonnan született, intelligens, csodálatos asszonnyal, Lynn-nel. Együtt mentünk a georgiai Atlantába, ahol mindketten állást kaptunk.

Valódi misszionárius valódi üzenettel

1988 szeptemberében elhagytuk Atlantát, és Ázsiába mentünk misszionáriusként. Ez egy olyan mélyen gyümölcsöző év volt az Úrban, melyet korábban el sem tudtam volna képzelni. Számos nővel és férfival ismertettük meg a Biblia feltétlen tekintélyét s Krisztus halálának és feltámadásának erejét. Elámultam, hogy Isten kegyelme mennyire hatékonnyá teszi a szolgálatot, ha kizárólag a Szentírás segítségével mutatjuk be Jézus Krisztust. Ez ellentétben állt a katolikus hagyományok sokaságával, melyek elhomályosították papi szolgálatom 21 évét Trinidádban. 21 év, mely alatt nem ismertem az igazi örömhírt.

A Róma 8:1-2 szavai tudják leginkább megmagyarázni, hogy milyen az a bővölködő élet, melyről Jézus beszélt, s amelyet most én is élhetek: „Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Szellem szerint. Mert a Jézus Krisztusban való élet szellemének törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől.”Nemcsak hogy kiszabadultam a Római Katolikus Egyház rendszeréből, de Krisztusban újonnan születtem. Isten kegyelme, és csakis az Ő kegyelme által volt lehetséges, hogy halott cselekedeteimből új életre támadhattam.

Bizonyságtétel a kegyelem evangéliumáról

Még 1972-ben, amikor néhány, magát keresztyénnek való ember arról beszélt nekem, hogy Isten meggyógyítja testünket, mennyivel nagyobb segítséget jelentett volna, ha elmagyarázzák nekem, hogy milyen tekintély alapján igazul meg Isten előtt a bűnös ember. A Biblia világosan tanítja, hogy Jézus meghalt helyettünk a kereszten. Ezt nem tudom jobban kifejezni, mint az Ézsaiás 53:5 szavaival: „És Ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése Rajta van, és az Ő sebeivel gyógyulánk meg.” (Ez azt jelenti, hogy Krisztus magára vállalta a büntetést, amit neked kellett volna elszenvedned bűneidért. Az Atya előtt Jézus Krisztusban kell bíznod mint helyettesítődben.)

Ezek a szavak körülbelül 750 évvel Urunk keresztre feszítése előtt íródtak. Röviddel a keresztáldozat után az 1 Péter 2:24 kijelenti: „Aki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk: Akinek sebeivel gyógyultatok meg.”

Mivel bűnös természetünket Ádámtól örököltük, mindannyian vétkeztünk, és híjával vagyunk Isten dicsőségének (Róma 3:23). Hogyan is állhatunk meg egy szent Isten előtt – hacsak nem Krisztusban –, és hogyan ismerhetjük el, hogy Ő szenvedett helyettünk, holott nekünk kellett volna szenvedni egy örökkévalóságon át a kárhozatban. Az újonnan születéshez szükséges hitet Istentől kapjuk, és ez lehetővé teszi számunkra, hogy Krisztust helyettes engesztelő áldozatként fogadjuk el. Ő bűntelen volt, így fizethette meg az árat a mi bűneinkért. Ez az Evangélium igazi üzenete. Elég egyedül a hit? Igen, a valódi, Istentől munkált hit elég. Az Istentől munkált hitből jó cselekedetek származnak, beleértve a bűnbánatot is: „Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, amelyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban  járjunk.” (Efézus 2:10)

A megtérés által, Isten erejének segítségével félretesszük korábbi életformánkat és korábbi bűneinket. Ez nem azt jelenti, hogy többé már nem tudunk vétkezni, hanem hogy a helyzetünk Isten előtt megváltozott. Isten gyermekeinek neveztetünk, mert valóban azok vagyunk. Ha vétkezünk, az egy személyes probléma az Atyával, melyet rendezhetünk, de a kegyelemből nem eshetünk ki, mert az örökre szól. A Zsidók 10:10-ben olyan csodálatosan fejezi ezt ki a Biblia: „Amely akarattal szenteltettünk meg egyszer s mindenkorra, a Jézus Krisztus testének megáldozása által.” Krisztusnak a kereszten befejezett munkája elegendő és teljes. Ha egyedül ebben a befejezett váltságban bízol, akkor a Szent Szellem által új életet kapsz ajándékba — újonnan születsz.

Szolgálatom

Az Úr azt a munkát készítette el számomra, hogy evangélistaként működjek az USA észak-nyugati részén. Amit Pál zsidó társairól mondott, én ugyanazt mondom szeretett katolikus felebarátaimról: imádkozom értük, s szívemnek vágya, hogy ők is üdvözüljenek. Tanúsíthatom róluk, hogy buzgók Isten iránt, de lelkesedésük nem Isten Igéjére alapszik, hanem egyházuk hagyományaira. Ha megértitek azt az odaadást és vívódást, ami egyes fülöp-szigeteki és dél-amerikai felebarátaink vallásosságát jellemzi, talán megértitek azt is, hogy miért kiáltok így: „Uram, adj nekünk együttérzést, hogy megértsük annak a keresésnek a fájdalmát és gyötrődését, amellyel felebarátaink próbálták tetszésedet elnyerni. Ha megértjük a katolikus szívekben rejtőző fájdalmat, akkor vágyódni fogunk arra, hogy elmondjuk nekik Krisztus kereszten elvégzett munkájának a jó hírét.”

Vallomásom rámutat arra, hogy milyen nehéz volt katolikusként feladni az egyházi hagyományokat, de ha az Úr az Ő Igéje alapján ezt kívánja tőlünk, akkor meg kell tennünk. A Római Katolikus Egyházat jellemző vallásos formák nagyon megnehezítik egy katolikus ember számára azt, hogy megértse, hol is van az igazi probléma. Mindenkinek el kell döntenie, hogy milyen autoritás által ismeri meg az igazságot. Róma azt állítja, hogy az igazság egyedül csak az ő tekintélye által ismerhető meg. Saját szavaival ezt mondja a 212. Kánon 1. fejezetében: „A keresztény engedelmesség arra kötelezi a keresztényeket, hogy saját felelősségük tudatában, hűségesen kövessék azt, amit a szentséges pásztorok mint Krisztus képviselői kijelentenek a hit tanítóiként, vagy eldöntenek az egyház vezetői-ként.” (II. Vatikáni Zsinat Kánon törvénykönyve, amit II. János Pál pápa hagyott jóvá, 1983-ban). Mégis, a Biblia szerint Isten Igéje maga az a tekintély, amely által az igazság megismerhető. Az emberi hagyományok késztették a reformátorokat, hogy kijelentsék: „Egyedül a Biblia, egyedül a hit, egyedül a kegyelem, egyedül Krisztusban, és egyedül Istené a dicsőség.”

Miért mondom el mindezeket?

Ezeket az igazságokat azért osztom meg veletek, hogy ti is megismerjétek az üdvösség egyetlen isteni útját. Katolikusokként alapvető hibánk, hogy azt hisszük, valahogyan (saját erőnkből) képesek vagyunk válaszolni arra a segítségre, amelyet Isten felkínál nekünk, hogy igazakká legyünk Előtte. Ezt a feltételezést – amelyet sokan éveken keresztül magunkkal hordoztunk – világosan leírja a Római Katolikus Egyház Kátéja (1994, #2021): „a kegyelem az a segítség, amit Isten ad nekünk, hogy válaszoljunk azon elhívásunkra, hogy Isten örökbefogadott fiaivá váljunk…”. 

Ezzel a gondolkodással tudatlanul is egy olyan tanításhoz ragaszkodtunk, melyet a Szentírás folyamatosan elmarasztal. A kegyelem ilyenfajta meghatározása az emberi elme szüleménye,   mivel a Biblia sok helyen kinyilvánítja, hogy a hívő a következő módon igazul meg Isten előtt: cselekedetek nélkül (Róma 4:6), a törvény cselekedete nélkül (Róma 3:28), nemcselekedetekből (Efézus 2:9), Isten ajándéka ez (Efézus 2:8).

Az a próbálkozás, hogy a hívő válaszát saját üdvösségének részéve tesszük, és a kegyelmet „segítségként” értelmezzük, egyszerűen megtagadja a bibliai igazságot: „Hogyha pedig kegyelemből, akkor nem cselekedetekből: különben a kegyelem nem volna többé kegyelem…” (Róma 11:6) Az egyszerű bibliai üzenet szerint „az igazság ajándéka” Jézus Krisztusban valóban egy ajándék, amely a kereszten bemutatott tökéletes áldozatára épül. „Mert ha az egynek [Ádámnak] bűnesete miatt uralkodott a halál az egy által: sokkal inkább az életben uralkodnak  az egy Jézus Krisztus által azok, akik a kegyelemnek és az igazság ajándékának bővölködésében részesültek.”  (Róma 5:17)

Kinek hiszel?

A Szent Biblia  kijelentése	A Római Katolikus Egyház katekizmusa
„Az Istennek teljes beszéde igen tiszta, és pajzs az ahhoz folyamodóknak.  Ne tégy az Ő beszédéhez; hogy meg ne feddjen téged, és hazug ne légy.” (Példabeszédek 30:5-6)	“A Szenthagyomány és a Szentírás tehát szorosan összefonódik és átjárja egymást. Ugyanabból az isteni forrásból fakadván mindkettő, egyesülnek és azonos cél felé tartanak.” (80. paragrafus)
„Ti pedig ne hivassátok magatokat Mesternek  [Tanítónak], mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.”  (Máté 23:8)	„A római Pápa, a püspöki kollégium feje hivatalból rendelkezik a tévedhetetlenséggel, amikor mint az összes Krisztus-hívő legfőbb pásztora és tanítója, aki megerősíti testvéreit a hitben, hit vagy erkölcs kérdésében végérvényes tételt hirdet ki.” (891. p.)
„Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjen.” (Efézus 2:8-9)	„A [Római Katolikus] Egyház tanítja, hogy az Újszövetség szentségei a hívők számára szükségesek az üdvösséghez. [46] A „szentségi kegyelem” a Szentléleknek Krisztus által ajándékozott kegyelme és minden szentségnek sajátja…” (1129. p.)
„A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.” (Zsidók 11:1) „Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által.” (Róma 10:17)	„”Hinni” egyházi cselekedet. Az Egyház hite megelőzi, szüli, fenntartja és táplálja hitünket. Az Egyház minden hívő Anyja.  „Már nem lehet Isten Atyja annak, akinek nem Anyja a [Római Katolikus] Egyház.”(181.p)
„Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat.” (2 Mózes 20:4-5)	„A képek keresztény tisztelete nem áll ellentétben az első parancsolattal, mely megtiltja a bálványok faragását. „A kép előtt nyilvánított tisztelet az eredetinek szól” [63] és „aki a képet tiszteli, valójában azt a személyt tiszteli, aki rá van festve„.” (2132. p.)
„És miképpen elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután az ítélet.” (Zsid. 9:27) „Lelketeket az igazság iránt való engedelmességben képmutatás nélkül való atyafiúi szeretetre tisztítván meg a Szellem által, egymást tiszta szívből buzgón szeressétek.”  (1 Péter 1:22)	Akik Isten kegyelmében és barátságában halnak meg, de még nem tökéletesen tiszták, örök üdvösségük felől ugyan biztonságban vannak, de a halál után tisztuláson mennek át, hogy elnyerjék azt a szentséget, melyre szükségük van, hogy a mennyország örömébe beléphessenek. (1030.p.)
„Aki megszabadított minket a sötétség hatalmából, és általvitt az Ő szerelmes Fiának országába; Kiben van a mi váltságunk az Ő vére által, bűneinknek bocsánata;” (Kolossé 1:13-14)	„Aki el akarja nyerni a kiengesztelődést Istennel és az Egyházzal, minden súlyos bűnét meg kell vallania a pap előtt, melyeket még nem gyónt meg, s melyekre gondos lelkiismeret-vizsgálat után emlékszik” (1493. p.)
„Nem is, hogy sokszor adja magát áldozatul, mint ahogy a főpap évenként bemegy a szentélybe idegen vérrel; Mert különben sokszor kellett volna szenvednie a világ teremtetése óta; így pedig csak egyszer jelent meg az időknek végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt.” (Zsid. 9:25-26)	Megfelel az Eucharisztia rendeltetésének, hogy a hívők, ha kellően föl vannak készülve, [223]  megáldoznak, amikor szentmisén vesznek részt: [224]  „Nagyon ajánlott a szentmisén való tökéletesebb rész-vétel abban a formában is, hogy a hívek az Úr testét a pap áldozása után ugyanabból az Áldozatból vegyék magukhoz„. (1388. p.)

Ha olyan tanításokhoz ragaszkodsz, amelyek ellentmondanak – tehát tagadják és ellenkeznek – a Biblia kijelentésének, saját örök veszedelmedre teszed azt. De megteheted azt, amit oly sokan tettek előtted: fordulj megváltásodért Istenhez, kizárólag hit által, azzal a hittel, amely egyedül Krisztus halálán és feltámadásán nyugszik. Amint Isten meggyőz, őszintén fejezd ki Előtte szívből jövő hitedet, melyet egyedül a Szentírásban kijelentett Krisztusba vetsz a te saját nevedben.

Úgy van tehát, amint maga Jézus Krisztus is mondta, hogy Ő a hívő helyett halt meg, az Egy a sokakért (Márk 10:45). Ő életét adta váltságul sokakért. Ahogyan Ő kijelentette: „Mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, amely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára.” (Máté 26:28)

Kedves olvasó, a Szent Biblia világosan hirdeti, hogy: „Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, mint Igaz a nem igazakért, hogy minket Istenhez vezéreljen…” (1 Péter 3:18)

„Mert Azt, Aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne.” (2 Korintus 5:21)

„…térjetek meg, és higgyetek az Evangéliumban.” (Márk 1:15)