Nagy fekete folt a hófehér papíron. Jó ellentét! A bűn kontraszt: ellentéte annak, amivé lennünk kellene, és amivé lettünk! Ilyen lehet az a bizonyos fekete pecsét a fehér ingen.

A fekete foltok megfelelő eszközökkel elkerülhetők, ilyen például a nevelés, az önkontroll és a jellemformálás. Értelmetlenné válnak azonban ezek, ha Istennel szemben tiltakozóan élünk. A tiltakozás tulajdonképpen életünk nagy fekete foltja, mert így felmondjuk Teremtőnk szuverén tulajdonjogát ránk nézve.

A bűneset óta (1 Mózes 3. fejezet) minden ember ebben az állapotban születik. Csak ezzel magyarázhatók meg az ember életének „fekete foltjai”. Számtalan módon reagálhatunk a bűnre. A következő oldalakon megnézünk néhány ilyen esetet.

Boszantó, ha az ember tett valami rosszat, és hirtelen kiderül. Ezt meg kell akadályozni!

A munka sok fáradtsággal jár, és mennyi energia megy veszendőbe, amikor bűneinket próbáljuk fal mögé gördíteni! Rengeteg idő megy kárba ezzel a titkos kimerítő igyekezettel.

Egy ideig még úgy is tűnhet, hogy bűneinket „szőnyeg alá seperhetjük”. Az elfojtott és elfelejtett vétek azonban nincs megbocsátva. Váratlanul ismét felszínre kerül, visszaüt. A bűn így hatja át életünket, még akkor is, ha nem vagyunk tudatában, és más ember sem tud róla!

„Ha azt mondjuk, hogy nincs bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg és igazság nincs bennünk.” (1 János 1:8)

Született detektívek vagyunk, éles szemünk van mások bűneinek meglátására. Szívesen nyomozunk mások életében!

Miért lelik örömüket némely emberek a hírlapok botránytörténeteinek olvasásában? Mert minél nagyobb a másik ember bukása, annál többet engedhet meg magának a „detektív”. A „nagy” bűnösök látványa megnyugtató a „kis” bűnös számára.

„Miért nézed a szálkát, amely a te testvéred szemében van, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre?” (Máté 7:3)

A szálka valóban ott van a másik ember szemében, de figyeljük meg: aki mutatóujjával a másikra mutat, annak három ujja önmagára irányul…

A bűn elválaszthatja az embereket. A nagy fekete folt így ékelődik a családokba, baráti körökbe, valamint munkahelyi és iskolai közösségekbe is.

„Valami közénk állt” mondják a házastársak egymásnak. Kapcsolatukba beszivárog a bizalmatlanság, a beszélgetések elmaradnak, és az esték unalmasakká válnak: a szeretet meghidegül.

Háromszoros elválasztás: Istentől, embertársainktól és végül saját magunktól is elidegenedünk. A bűn az ember életének legrejtettebb sejtjébe is behatol.

Aki tehát bűnt hordoz magában, megterheli a közösséget is, mert túl sokat forgolódik maga körül. Az ilyen ember nem tud szabad lenni sem önmaga, sem pedig mások számára.

Így ne! Ezt ne tegyük, még ha önmagunk megnyugtatásának legkedveltebb módja is: másokra helyezni át a terhet!

Ősrégi módszer, hiszen már Ádám is Évára hárította a bűnt: „…Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem arról a fáról, úgy ettem.” (1 Mózes 3:12) Ennek mai változatai: „Ha jobb szüleim lettek volna…” „Ha a párom nem hagyott volna el…”. Sőt még ez is: „Miért teremtett engem ilyennek az Isten?”. A leggyalázatosabb kísérlet Istenre hárítani a bűnt!

Próbálkoztunk mindenfélével, de a bűn terhe még mindig ott van a hátunkon, és lassan, de biztosan összenyom és elpusztít minket. „Mert a bűn fizetsége halál…” (Róma 6:23a) Bűneinket más emberre nem ruházhatjuk át, de mi akkor a megoldás?

Ezen az ábrán az ember eltűnt, a terhet elvették róla, és az egy fán függ. Emberünknek többé már nincs dolga a bűnteherrel. Hogyan lehetséges ez? Amíg mi csak próbálkoztunk, Isten már cselekedett. Jézus Krisztus, Isten egyszülött Fia, aki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk… (1 Péter 2:24)

Jézus Krisztusban nem csak a megterhelt értelmed és tudatod lelki tehermentesítését kínálja Isten, hanem Ővele örök életet.

„Mert a bűn fizetsége halál; az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban.” (Róma 6:23)

Ez mindazok számára érvényes, akik elhiszik, és önmagukra vonatkoztatják. Kedves olvasó, akarod-e ezt elfogadni?